Édouard Manet életműve a művészettörténészek számára mindig is kulcsfontosságú volt a modern festészet kialakulása szempontjából. Művészetét a nyolcvanas-kilencvenes években amerikai művészettörténészek állítják újra az érdeklődés középpontjába, most mégis honfitársainak korábbi elemzéseihez nyúlunk vissza. A legfontosabb francia elemzőnek talán Georges Bataille számít, aki Manet szakítását hangsúlyozza az egész őt megelőző festészeti tradícióval. Michel Foucault, a huszadik század második felének egyik legmeghatározóbb gondolkodója csatlakozik e gondolatkörhöz egy írott formában még franciául is csak néhány éve elérhető előadásában. Előadásom a két francia szerző elemzését vizsgálja, a vizsgálódás fókuszát pedig arra helyezi, hogy mi az, ami szerintük Manet‑t igazán modernné teszi. Úgy tűnik, Bataille és Foucault néha jobban ragaszkodnak egy-egy sajátosan kialakított Manet‑figura saját filozófiai világukba illesztéséhez, mint a tényekhez. A transzgresszió fogalmából kiinduló Bataille elsősorban Manet ártatlan radikalitására helyezi a hangsúlyt: az ő Manet‑ja mindennél jobban vágyik az elismerésre, mégis folyamatosan megsérti a fennálló társadalmi normákat festészetével. Foucault számára Manet sokkal rafináltabb figura, aki meglehetősen tudatosan törekszik az új formák létrehozására. Manet életműve remekül illeszkedik az egymást diszkontinuus módon követő kultúrtörténeti korszakok, más néven episztémék A szavak és a dolgokból ismert elméletébe. Ez azt jelenti, hogy Manet minden ízében modern festészete magába sűríti a korszak legfontosabb kulturális átrendeződését, azaz a reprezentáció uralmának végét.

Bázelben, a Bergman van Olpe könyvnyomda éppen 1494 farsangján, a karneváli időszak kezdetén adta ki Sebastian Brant könyvét, amelyet könnyen nevezhetünk a kora egyik „bestsellerének”. A kötetet a fiatal Albrecht Dürer metszetei ékesítették, és ugyanebben az évtizedben Bosch is elkészült azonos témájú festményével. Az elterjedt motívumot sokáig pusztán a kor társadalomszemléleti modelljeként, kritikus szatíraként tartották számon; Michel Foucault monográfiájáig tulajdonképpen senkinek nem jutott eszébe a bolondság valódi, késő középkori és reneszánsz tapasztalatára vonatkoztatni.

„A bolond a túlvilág felé kel útra tébolyult sajkáján, s kikötéskor mindig a túlvilágból érkezve lép a partra [...] Bizonyos értelemben egy félig valóságos, félig képzeletbeli geográfia mentén kibontva ábrázolja azt a limináris pozíciót, amelyet a bolond a középkori ember töprengéseinek látóhatárán elfoglal.”

Michel Foucault (ford.: Sujtó László): A bolondság története a klasszicizmus korában

Számára a hajó motívuma pusztán a korszakban bekövetkező paradigmaváltás egy jellemző állomását modellezi, átmenetet a bolondság – számára érdektelen – őstapasztalata és a pozitivista világ betegsorba taszított őrültje között, a kulturális tekintet sajátos átalakulásának egy pillanatfelvételét. Vajon korunk „megszelídített” őrületképe, Freud utáni gondolkodása már semmit nem talál ismerősnek e modellben? Vajon őrülteket szállított-e a bolondok hajója?

Előadásom tárgyául egy Tiziano festményt választottam, mintegy origóul, melyen végigragozható két interdependens, mégis diszkrétnek elképzelt gondolati paradigma: a látás élménye, mint az esztétikai tapasztalat itt és most-ja illetve a művészet történeti megközelítése.
Állításom szerint ezt a két rendszert nem lehet egymástól különválasztva kezelni, nincs naiv szemlélő vagy ártatlan tekintet vagy greenbergi értelemben vett absztrakt látás. A premisszák és öntudatlan preferenciák a néző minden erőlködése ellenére folyamatosan szerepet játszanak vizuális élményének a kialakításában. Ezzel párhuzamosan a történelem nem a beszélőn kívül álló tények halmaza (nem megengedve Vayne monadologikus tényfogalmát) hanem szubjektív narratíva Althusser ideológiaelmélete alapján. A képek nem időn kívüli létezők, hanem az időben (történelemben) fizikailag és hatásukban változó jelenségek. (Carrier)
A két különböző megközelítés egymást kiegészítő hermeneutikai rendszere ma már tudományos közhely (példa rá Bätschmann művészettörténeti hermeneutikája) de megfordítva a kérdést felvetődik: a két különálló megközelítési mód mit tesz láthatatlanná a képek kapcsán? (Preziosi) Előadásomban ezt a negatív dialektikán alapuló gondolati sémát szeretném bemutatni Tiziano művének részletes elemzésén keresztül.

Konferenciafelhívás

Konferencia időpontja: 2013. május 10.
Védnök: Dr. Bacsó Béla

Az ELTE-BTK Esztétika Tanszéke idén harmadik alkalommal rendezi meg hallgatói konferenciáját. A 2012 tavaszán rendezett konferenciánk záró plenáris előadásának (Somlyó Bálint: Öntörvényű, akár a természet?) kérdésfelvetését követve, idén művészet és történetiség fogalompárosa kerül középpontba.

Mit nyertünk vagy vesztettünk a művészet múltbelivé válásával? A művészet múltjellege fölülírható-e az esztétikai tapasztalatban összesűrűsödő műalkotás jelenével? A mű miként képes önmagán igazolni vagy éppen keresztülhúzni a tradíciót, amelyben áll? Védelemre szorul-e a mű a rátelepedő történeti konstrukciókkal szemben – vagy éppen rajtuk keresztül szólal meg? Egyáltalán az esztétika hivatott-e leginkább e kérdések kifejtésére? És ha igen, miképp képes a művészet történetiségének kérdését úgy átfogni, hogy önmaga ne váljon történeti diszciplínává?

A fenti kérdések természetesen számtalan irányba kiterjeszthetők. Éppen a keret ilyen
mértékű alakíthatósága miatt azokat az értelmezéseket is várjuk, amelyek kevésbé érintik közvetlenül a kiindulásként szolgáló kérdéseket.

A 20 perces előadásokra elsősorban az MA és PhD esztétika képzésben résztvevő hallgatók jelentkezését várjuk, de szívesen fogadjuk a jelentkezést a Kar más szakjairól is.

Jelentkezni 150-200 szavas absztrakt beküldésével április 9-ig lehet. Az absztraktokat az emv.konferencia@gmail.com e-mail címre várjuk.

A 2011 tavaszán rendezett konferenciánk záró előadásának kérdésfelvetését (Radnóti Sándor: Van-e még esztétikai autonómia?) követve, idei célkitűzésünk az esztétikai autonómiára vonatkozó kérdések megvitatása. Van-e az esztétikai tapasztalatnak olyan sajátossága, amely ellenáll a puszta társadalmi és gazdasági folyamatokban való feloldódásnak? Feltételezhető-e a műalkotás kitüntetettsége, amely kiemeli a művet e folyamatok termékeinek tömegéből? Ha igen, miképpen lehet e kitüntetettséget tudományos igénnyel explikálni? Ha nem, egyáltalán a műalkotás marad-e az esztétika par excellence tárgya vagy inkább a tág értelemben vett esztétikum?

Helyszín: MUK 4. D épület, Eötvös-terem

Időpont: 2012. május 11.

Program:

13:00 – Megnyitó

            Dr. Bacsó Béla, Esztétika Tanszék, tanszékvezető

1. szekció

 13:10-13:50 – Plenáris Előadás: Az esztétika megszüntethetetlen és megvalósíthatatlan autonómiája

            Dr. Radnóti Sándor, egyetemi tanár, Esztétika doktori program vezetője

 13:50-14:10 – Az életvilág berendezése – esztétikai autonómia kérdéséhez

            Zámbó Kristóf

 14:10-14:30 – A szépség és igazság viszonya a műalkotásban – Hegel és Heidegger                                            szépségfelfogásáról

            Zsurzsán Anita

 14:30-14:50 – A „szórakozó” dilettáns – Két Lukács-esszé tanulságai

            Csuka Botond

 14:50-15:10 – Kérdések, az első szekció vitája

 15:10-15:30 – Szünet

2. szekció

 15:30-15:50 – A kortárs művészeti projektek esztétikai értékelésének elméleti problémái

            Lendeczki Kinga

 15:50-16:10 – Kép-telenség, avagy az önreflexív filmnyelv határán innen és túl – Michelangelo Antonioni klasszikus korszakának önreflexív poétikája a befogadói tapasztalatban

            Makai Beáta

 16:10-16:30 – Aisztheszisz, poieszisz és az esztétikai tapasztalat – A képi ábrázolás befogadásának                    feltételei

            Hadi Barbara

16:30-16:50 – Kérdések, a második szekció vitája

16:50-17:00 – Szünet

3. szekció

 17:00-17:20 – Mu – A zen esztétikája

            Cseh Dávid Sándor

 17:20-17:40 – Építészeti utópia – esztétikai autonómia?

            Holman Réka

 17:40-18:20 – Plenáris Előadás: Öntörvényű, akár a természet?

            Dr. Somlyó Bálint, egyetemi docens

 18:20-18:40 – Kérdések, a harmadik szekció vitája

 18:40 – Konferencia lezárása

Előadásom célja két Lukács-esszé (Az utak elváltak, Esztétikai kultúra), illetve egy Kierkegaard-szöveghely (a Váltógazdálkodás rész a Vagy-vagy-ban) interpretációja, melynek során a „szórakozás” – az új és az érdekes iránti kihegyezettségként – az emberi létezés egyik sajátos vonásaként válik olvashatóvá. Ehhez néhol az esszék retorikája mögé kell kerülnünk, hogy mindenekelőtt lássuk, a „polgáriságból nőtt esztéticizmus” „impresszionista életfelfogásának”, illetve az ebből kinőtt művészetnek kritikáján túl, itt a létezés „kontingenciájának metafizikájával” (Vajda Mihály) van dolgunk. Lukács a kultúra – a „közös kincs” – lehetőségének „egzisztenciálontológiai tragédiájára” (Márkus György) kérdez rá, melynek során az élményvalóságban adódó magatartásmód körvonalazódik: az izoláltságában megrekedő szuverén éné, aki hangulataiba olvaszt minden rajta kívülit. Az életfilozófiai megalapozottságú „lélek atmoszférájában” zajló élet lukácsi kritikájában feltűnnek az új és az érdekes „paradox kategóriái” mint egyedül lehetséges értékkategóriák az ember számára, akinek „hangulattá vált ebben a világban minden.” Vajon e két kategórián keresztül elindítható-e a Lukács által leírt élményvalóságbeli létezés együtt olvasása a Kierkegaard-szöveggel, ahol a „szórakozás” az esztétikai stádium embere egyik magatartásmódjának (a voyeur-nek) leírása kapcsán jelenik meg? Miképpen bontakozhat ki ebből az állapotból „közös kincs”, illetve hogyan fonódik össze ez utóbbi etikai megfontolásokkal? De leginkább: miképpen kell értenünk ezen kontextusban Lukács Popper Leóhoz írott szavait, miszerint „a forma: biológiai szükséglet”?

Előadásom tárgya az esztétika autonómiájának történetéből kiragadott specifikus probléma, amely eredendően Hegel esztétikájából származik, vagyis a műalkotásban a szépség és az igazság sajátos viszonyára irányuló kérdésfelvetés, amely a művészet ontológiai felértékelésében bontakozott ki. Ugyanis, Hegel volt az első olyan gondolkodó, aki a műalkotást összefüggésbe hozta az igazsággal, amikor úgy definiálta a szépség fogalmát, mint „az eszme érzéki látszása”, tehát eredendően összefügg egyfajta igazsággal. A szépség látszásként [Scheinen] való értelmezését Heidegger művészetfilozófiájában is megtaláljuk, aki úgy értelmezte a szépség fogalmát, mint ami átragyog, átfénylik a műalkotáson abban a pillanatban, amikor a lét igazsága az alkotás révén műalkotássá válik. Heidegger tehát nem destruálja a szépség fogalmát, hanem ugyanúgy a műalkotás létének szerves részeket értelmezi, tehát nála a szépség is egyfajta ontológiai fogalom. Végsősoron Hegel és Heidegger szépségfelfogásának szemléltetésével szeretném felvetni annak kérdését, hogy végtére is van-e létjogosultsága a szép fogalmának az esztétikai gondolkodásban, és mindez milyen hatással van a művészetről való gondolkodás mikéntjére.

„Egy szerzetes egyszer megkérdezte Dzsósú mestert, hogy egy kutyának lehet-e Buddha-természete. Dzsósú így felelt: ’Mu!’” (Kapujanincs átjáró 1.)

A távol-keleti művészetek tanulmányazása során rendre találkozunk olyan művekkel, olyan eszmerendszerekkel, melyeknek megértése komoly kihívást jelent a nyugati befogadó számára. A nyugati művészetben a megfogalmazható, körülhatárolható jelentésnek, „üzenetnek” van primátusa közel háromezer éve, míg a távol-keleti művészet ki akar térni az értelmezés elől, önmagában elégséges kíván lenni, a néző figyelmét pedig rendre visszautalja önmagához. A befogadó kérdést intéz az ilyen mű felé, mely kérdést a mű meg sem akar hallani – válasza pedig hasonlatos egy zen mester botütéséhez, melyet értetlen tanítványára mér.

Milyen alapvető esztétikai és tágabb értelemben vett filozófiai problémák révén tűnnek megközelíthetetlennek a középkori zen művészet alkotásai? Miből fakad a befogadó értetlensége? A kultúrák közti eltérésből? Vagy ennek a művészetnek az értelemtől és rációtól elzárkózó jellegéből: a zen radikális autonómiájából? Előadásomban arra keresem a választ, hogy miben áll ez az ellentét kelet és nyugat között – mi is ez a „mu”?

A képi ábrázolás befogadásának leírására történő kísérletek egyik leginkább problematikus pontja a képre irányuló szemlélet és az előzetes fogalmi meghatározottság diszkrepanciája. A filozófiai esztétika tradíciójában kialakult fogalmi rendszer nem, vagy csak kevéssé tud elszámolni a képi befogadás sajátos mozzanataival; a képi ábrázolás egyik sajátossága ugyanis az, hogy a képen ábrázoltak megvalósulása a szemlélet konstitúciós tevékenységének függvénye, következésképpen a képi értelem is valamilyen érzékileg szervezett egységként összpontosul. Gottfried Boehm megfogalmazásában: „a műalkotások olyan jelentéseket hordoznak, melyeket érzékileg szerveződött értelemnek tekinthetünk, melynek nincsen megfelelője a fogalmak nyelvében.” Felmerül tehát a kérdés: hogyan is adódik a képi értelem, azaz, „értelem és érzékiség érzékileg szervezett egysége?”

Max Imdahl egy helyen felhívja a figyelmet arra, hogy Hans Robert Jauss elmélete, amely az esztétikai tapasztalat alapkategóriáit határozza meg, igen fontos kérdéseket vet fel a képi ábrázolások befogadásának problematikáját illetően is. Jauss az esztétikai befogadás megvalósulását három jelentős funkcióban határozza meg, ahol az aisztheszisz és a poiészisz kategóriái válhatnak termékennyé annak tekintetében, amit Imdahl „a világ fogalom alóli felszabadítása tendenciájának” nevez. E tendencia során „az érzékek általi megismerés megkérdőjelezi és megtöri a fogalmi megismerés elsődlegességét”; e felszabadításra való törekvés pedig egyes elméletekben magában foglalja a látás habitualizált, denotatív jellegétől való megszabadulásának lehetőségét is.

Előadásom a képi befogadás során fellépő, a szemléletben megvalósuló receptív és produktív szemléleti tevékenységek egymással való kölcsönhatására, valamint azok értelemkonstituáló funkciójára igyekszik összpontosítani. A képben adott végtelen potencialitás a szemlélet során újra és újra alapot biztosít a lehetséges értelmi konstrukciónak; így válik szükségessé az esztétikai befogadás produktív oldalának kiemelése, hiszen – írja Boehm – „a kép értelme az elemeket artikuláló látás dinamikus teremtőaktusából származik.” A cél tehát az újrafelismerő látás elhagyásával egy újfajta szemlélet kialakítása, ám felmerül a kérdés: a képi értelem megragadásának mozzanati destruálása során eljuthatunk-e odáig, hogy a látás végrehajtó és értelemkonstituáló aktusában egy előzetes fogalmi adottságoktól mentes mozzanatot feltételezzünk?