Közhelyszámba megy, hogy már Samuel Beckett életművén belül valami véget ér, ugyanakkor valami új is kezdődik a nyugati drámatörténetben. Erica Fischer-Lichte például A dráma története című könyvében A játszma végét a polgári drámairodalom igazi lezárásának nevezi. Hans-Thies Lehmann Posztdramatikus színház c. könyve koncepcióját pedig sok tekintetben Beckett egyes darabjai ihlették. A filozófiai, esztétikai modernitás apóriái sűrített formában megtalálhatóak Beckett művészetében. A drámai műformák transzcendens értelem-egészének a megrendülése után, az „istenek távollétében”, számos esetben mintha éppen a halálnak, a felbomlásnak mint haldoklásnak az ’ábrázolása’ lehetne az az alkotói teljesítmény, amely igazolásként szolgálhat a művészet számára.

Heidegger azt írja, hogy saját halálunk világos tudata emelhet ki minket az akárki létmódjából. Maurice Blanchot szerint viszont a halál nem megjeleníthető. Nem tudunk meghalni. Soha nem érthetjük a saját halálunkat. Beckett főhősei haldokolnak, de képtelenek meghalni. Ki az, aki haldoklik? Mi az, ami haldoklik? A Játszma végében hangzik el az a mondat, hogy „Nincs többé természet”. Mit jelenthet itt a „természet” fogalma? Milyen kapcsolat fűzi a természetet a halálhoz, az értelemnélküliség értelmességéhez, a megsemmisítés teremtő erejéhez?

Szerző: Asztyi  2015.04.27. 14:44 Szólj hozzá!

Címkék: V. EMV Konferencia (Esztétika és természet)

A bejegyzés trackback címe:

https://emvkonferencia.blog.hu/api/trackback/id/tr847403020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása