Szinte lehetetlen rekonstruálni azt a létállapotunkat, amellyel a kötélhíd szakadékpartokat összekötő hágcsóin állva szembesülünk: a mélységnek a minket magába rántó kitárulkozását - ami egyben a szakadék maga -, amelynek így a kötélhíd a részévé is avat.
A katarzis maga is egy lélegzetelállító mélység, ami a talpunk alatt tátong. Ken Kesey Száll a kakukkja sem kivétel ez alól. A belőle Milos Forman által forgatott film sem kímél meg az efféle mélységtől. Az elálló lélegzet pedig igénybe veszi az embert. Valamit kezdeni kell vele. Valamiként reagálni kell rá. A katarzis ezzel a mélység/szakadék jellegével zökkent ki, mintegy kiprovokálva belőlünk a választ.
Egy lehetséges válasz: a narráció. A narráció, az elbeszélés egy kötélhíd. De miért a narráció az, mely képes erre a hídverésre? Mi az a narráció folyamatában, ami mintegy fölkínálja ezt az eshetőséget? Mire tesz képessé és hogyan a narráció?
Egy kis bevezető előadás egy katarzis olvasat elé. Vagy épp in medias res felütés egy másfajta katarzis-olvasatba….