Ilya Kabakov eddigi pályafutása több szempontból is rendkívülinek tekinthető. Nem sok kortárs művész mondhatja el magáról, hogy karrierje politikai rendszereken és kontinenseken át ívelve haladt a nemzetközi ismeretség felé vezető úton.

Kabakov azon kevés alkotók közé tartozik, akik a Szovjetuniót elhagyva, a nagybetűs Nyugatra érkezve is képesek voltak megtalálni azt a művészeti stílust, sajátos beszédmódot, amelyen mondandójuk érdekessé és érvényessé válhatott a nyugati kultúrán nevelkedett látogatók számára. A teljes kiállítóteret betöltő, attól szigorúan leválasztott, a nézőt a művész által teremtett kontextuson belül vezető totálinstallációk váltak Kabakov védjegyévé, és tették ismertté a művészt nemcsak a nyugati, de idővel a nemzetközi művészeti színtéren is. Az alkotó nem csupán a Szovjetunió borzalmait akarta elmesélni a szeméttel és kacatokkal telehordott sötét termek és szűk folyosók labirintusán keresztül, hanem egyúttal arra is törekedett, hogy felülírja a néző, mű és művész alkotta hármas viszonyrendszert. A totálinstallációk az érzékekre és az értelemre egyaránt hatni kívántak, kibillentve a szemlélődőt a látogatások megszokott ritmusából, a reflektálatlan nézelődés és a céltalan bolyongás helyett a megfigyelésre és a felderítésre ösztönözve őt.

Ilya Kabakov rendkívülisége mégis abban az állandó küzdelemben rejlik, amelyet saját korával kénytelen újra és újra megvívni azért, hogy nevét beírhassa a nyugati, és számára egyetlen művészettörténet kánonjába.