Oskar Bätschmann 1996-ban A művész, a tapasztalat alakítója című szövegében arról a folyamatról ír, amely felborította a művész-mű-befogadó hármasának jól ismert relációit, újradefiniálva azok viszonyát, és újrapozicionálva őket a művészeti intézményrendszer keretein belül. Így a művész hátrahagyva magányos, a befogadótól távoli alkotói szerepkörét, irányítóvá, manipulátorrá és szervezővé lépett elő, kizökkentve a látogatót kontemplatív szemlélődéséből, és aktív részvételre kényszerítve őt. Eközben a mű is átlépett műtárgy funkcióján. Berendezéssé, szerkezetté, puszta tárggyá vált a művész kezében, amely már nem a végcél, hanem az eszköz funkcióját töltötte be. Így került a tárgyi esztétika helyére a folyamat esztétikája, amelyben a szerkezetek és berendezések, (vagyis assemblage-ok, environmentek és installációk) átveszik a műtárgyak helyét, azonos rangot követelve maguknak azokkal.

Míg Bätschmann némi távolságtartással figyeli a változásokat, hat évvel később Nicolas Bourriaud lelkesen üdvözli az új fordulatot Relációesztétika című könyvében. Úgy véli, a közösségi élményen alapuló művészeti projektek megoldást kínálhatnak a társadalom aktuális problémáira, lehetőséget teremtve valódi kapcsolatok, társas interakciók és párbeszédek kialakítására.

Bourriaud optimizmusát azonban nem minden kritikus osztotta egyöntetűen. Claire Bishop reakciója, majd Grant Kesterrel folytatott vitája a régi és új esztétikai értékek összecsapásaként is értelmezhető. Előadásomban az említett szerzők műveit alapul véve szeretném felvázolni azokat a problémákat, amelyek egy folyamat alapú kortárs mű esztétikai megítélése során adódnak, választ keresve arra a kérdésre, hogy meddig tartható még, illetve tartható-e egyáltalán ezen művek esetén az esztétika autonóm helyzete?