Előadásomban az Új Magyar Topográfia (ÚMT) csoport tagjainak néhány fotósorozatát fogom bemutatni, valamint ezeken keresztül igyekszem felvetni olyan problémákat, amelyek egyrészt a csoport törekvéseit tolmácsolják, másrészt a konferencia témájához többé-kevésbé szorosan kapcsolódó kérdéseket vetnek fel. A topográfia itt új értelmet nyer, a természet, amelyről itt szó van, az ember alkotta környezet, az ember alkotta táj, méghozzá szigorúan az ember nélkül. Ez a hiány a kiindulópontom. Előadásom vezérfonala tehát a következő: valaminek a jelenlétét sokkal erősebben jelzi a hely, ahol volt (és ami most a helyén van), mint a dolog maga.

Az, hogy itt elhagyott helyekről van szó, sok esetben romokról vagy romosodó terekről, számos kérdést vet fel. Susan Sontag a következőt írja A melankólia tárgyai című esszéjében: „A fénykép az önnön pusztulása felé tartó élet ártatlanságáról és sebezhetőségéről tanúskodik, s fényképnek és halálnak ez a köteléke ott kísért az embert ábrázoló minden fotón.”[1] Éppen az ember hiányát ilyen látványos módon ábrázoló fényképek esetében érdekes Sontag gondolata. Az, hogy az emberi környezet a gondozás hiányának következtében lassan visszakopik a természetbe, erőteljesen hangsúlyozza magát az embert, mert egyszerűen sebző a hiánya.

[1] Susan Sontag: A melankólia tárgyai. In: uő. A fényképezésről. Budapest, Európa, 2007 108. o.