A 20. század végén, az európai rendszerváltásokat követően a nagy utópiák – keleten a termelés és nyugaton a fogyasztás – kora lejárt. Susan Buck-Morss elemzésében rámutat arra, hogy a párizsi passzázsokat flâneur módján bejáró Walter Benjamin a 20. század húszas éveiben az acél- és üvegszerkezetek modernista utópiája jegyében létrehozott épületek romjait, egy letűnt kor architektúráját, a burzsoázia építészeti vízióinak nyomait látta. A 21. század elején tehát többszörösen reflektált módon jelennek meg az utópista urbanisztikai víziók, így előadásomban arra próbálok meg rákérdezni, hogy milyen értelmezési lehetőségeket kínálnak a kortárs kultúra fénytörésében a nagyszabású, utópista építészeti víziók. A hatvanas és hetvenes évek utópista koncepciói a kétezres években tűntek fel a képzőművészeti múzeumok kiállítótereiben, az építészeti avantgárdok e késői recepciója pedig új értelmezési kereteket is implikál. A japán metabolisták, az Archigram vagy Magyarországon Sámsondi Kiss Béla és Zalotay Elemér építészeti koncepciói alapján megrendezett kiállítások felvetik az utópia és az esztétikai autonómia viszonyának kérdését. Az építészek munkái – tervek, rajzok, elképzelések, sokkal inkább, mint megvalósult épületek képei – a lehetséges világokról alkotott víziókként jelennek meg a múzeumi kiállítóterekben. Az eladás tehát azt a kérdést feszegeti, hogy miként jelenhetnek meg urbanisztikai, várostervezési víziók autonóm műalkotásokként a múzeumi térben több évtizeddel megvalósulásuk lehetőségének pillanatát követően.

Oskar Bätschmann 1996-ban A művész, a tapasztalat alakítója című szövegében arról a folyamatról ír, amely felborította a művész-mű-befogadó hármasának jól ismert relációit, újradefiniálva azok viszonyát, és újrapozicionálva őket a művészeti intézményrendszer keretein belül. Így a művész hátrahagyva magányos, a befogadótól távoli alkotói szerepkörét, irányítóvá, manipulátorrá és szervezővé lépett elő, kizökkentve a látogatót kontemplatív szemlélődéséből, és aktív részvételre kényszerítve őt. Eközben a mű is átlépett műtárgy funkcióján. Berendezéssé, szerkezetté, puszta tárggyá vált a művész kezében, amely már nem a végcél, hanem az eszköz funkcióját töltötte be. Így került a tárgyi esztétika helyére a folyamat esztétikája, amelyben a szerkezetek és berendezések, (vagyis assemblage-ok, environmentek és installációk) átveszik a műtárgyak helyét, azonos rangot követelve maguknak azokkal.

Míg Bätschmann némi távolságtartással figyeli a változásokat, hat évvel később Nicolas Bourriaud lelkesen üdvözli az új fordulatot Relációesztétika című könyvében. Úgy véli, a közösségi élményen alapuló művészeti projektek megoldást kínálhatnak a társadalom aktuális problémáira, lehetőséget teremtve valódi kapcsolatok, társas interakciók és párbeszédek kialakítására.

Bourriaud optimizmusát azonban nem minden kritikus osztotta egyöntetűen. Claire Bishop reakciója, majd Grant Kesterrel folytatott vitája a régi és új esztétikai értékek összecsapásaként is értelmezhető. Előadásomban az említett szerzők műveit alapul véve szeretném felvázolni azokat a problémákat, amelyek egy folyamat alapú kortárs mű esztétikai megítélése során adódnak, választ keresve arra a kérdésre, hogy meddig tartható még, illetve tartható-e egyáltalán ezen művek esetén az esztétika autonóm helyzete?

Michelangelo Antonioni klasszikus korszakának filmjeit a „hiánytapasztalat”, a „kiüresedettség” és „elidegenedettség” fogalmakkal írják le, melyek a modern kor emberének, mintegy film-patológiai leírását jelentik. Ahogyan a filmekben megjelenő szereplőket és szereplői problematikákat, úgy a filmek narratív és stilisztikai eljárásait is, e kórtan leírásának, nyelvezetének tekintik. Antonioni egy 1964-es szövegében a következőket írja: „Amint a képen keresztül kezdtem megérteni a világot, úgy értettem meg a képet- erejét és misztériumát.”. Ahogyan a filmes modernizmus más alkotója, Antonioni is kísérletezik a film mint médium lehetőségével, ahogyan más írásában fogalmaz: a kép hatalmával. Az előadásban arra keresem a választ, hogy Antonioni hogyan tud a befogadói tapasztalatra támaszkodva egy olyan reflexív filmnyelvet létrehozni, amely egyszerre képes saját mediális határait/korlátait felállítani és azon túllépni az elvont, „kép-telen” irányába. Kérdés továbbá az, hogy az önreflexív poétika és esztétikai tapasztalat együttes elemzése, nyújt-e olyan perspektívát, amely a filmek értelmezését nem köti egy történeti kor társadalmi, politikai vagy szociális leírásához.

A szemléleti élet eredeti evidenciáinak terrénuma, vagyis az életvilág a nyelv csábításának engedve és a beszédnek egyre nagyobb teret hagyva folytonosan vonja meg magát tőlünk. E nyelven keresztüli megvonásban (az életvilág destruálódásában) épül ki mintegy életvilág-szurrogátumként a mindannyiunkat körülvevő, szocio-kulturális, funkcionális és kommunikatív környezet, amely a kommunikáló személyek egymás kölcsönös megértése és egyetértése által konstituálódik. Ez a praktikus nyelvi világ mint környezet – miként azt Husserl egy följegyzésében írja – „csakis a kifejezésben és a kifejezés megértésén keresztül, mint egy nagyon is közvetett tapasztalati mód van jelen.” (Hua. XXXIX. 347. o.) Tehát az ember mint szocio-kulturális környezetének lakója megelégedve a környezete nyújtotta nagyon is közvetett tapasztalati móddal, lemond a szemléleti élet eredeti evidenciáiról, vagyis  állandó eredetvesztésben áll. Egyéb módok mellett, de azonos céllal az eredetvesztés elleplezését szolgálja a folyamat, amelyet Rüdiger Bubner az életvilág esztétizálásának nevez. Az életvilág esztétikai el- és berendezésében válik az emberi életkörnyezet triviálissá, és e folyamatban adja föl a valóság „ontológiai kitüntetettségét az általánosan giccsé vált látszat javára,” (Bubner) és ennek következtében tokozódik be a művészet az életkörnyezet funkcionlaitásába. Ugyanakkor a műalkotás, már amennyiben egyáltalán műalkotás, éppen életkörnyezetünk praktikus trivialitását, az eredetvesztés elleplezését kezdi ki. Tehát amennyiben a művészet az életvilág berendezésének funkcióját tölti be, addig nem beszélhetünk tulajdonképpeni művészetről. Előadásomban e vázlatosan fölvetett témákat kívánom részletesebben tárgyalni.