Misima Jukio kétségkívül Japán egyik legjelentősebb huszadik századi írója volt. Kevés befogadhatóbb és befogadhatatlanabb jelenség létezett nála japán nyelven. Ugyanis művei a szokatlanul nagy gondolati-nyelvi explicitásuk ellenére valahogyan mindig rejtélyesek maradnak, nehezen megoldható és kényelmetlen bölcseleti kérdésekre ráfuttatván a befogadót a konkrét történéseik unalmasan erőszakos síkjáról. Írásai kommersz karaktere ellenére azért lehetetlen a filozofikus giccs legnagyobb alakjának nyilvánítani, és szándékosan hatásvadász szerzőként leírni, mivel művei gondolatvilága terén monomániásan következetes szerző volt, voltaképpen minden művében egyazon metafizikai monománia újabb és újabb konkrét illusztrációját gyártotta le. Életműve a test problémája köré szerveződik, a testi lét meglehetősen sajátos értelmezése alkotja írásai lényegét. Hősei a testiségükkel egy a tudatiságukhoz képest externális világban élnek benne, melyhez a mostohagyermek utálatával viszonyulnak. Azonban cselekvéseiket és az általuk elszenvedett akciókat ezen világ a tudatiságra és a benne élő szubjektumokra és érzéseikre nem hallgató, tekintettel nem lévő kegyetlen közönye szabja meg. Szövegei működésmódja nagyban hasonlatos a bennük tárgyalt jelenséghez, ugyanis hatalmas objektív struktúrákat mozgatván narratívumaiban valahogyan mindig megvonja az intentio auctorist, miképpen a bennük szereplő szubjektumok intentioinak a megvonásából származik írásai démonikus és zseniálisan diabolikus hatásmechanizmusa. A legnagyobb kérdés az, hogy Misima sajátos koncepciója, látomása megalkotása során hol követett el hibát.