Kultúra és a műalkotás mint a társadalmi állapotok visszatükröződése jelenik meg a 20. század elejének nagy társadalomkritikai diskurzusában. A kultúra és implicit módon a művészetbölcselet is mint magatartást és cselekedetet életre hívó jelenség fogalmazódik meg.

A klasszikus ideológiakritikai álláspont a befogadót és az alkotót is a korszellem vagy ideológia passzív elszenvedőjének tekinti, olyan ágenseknek akik közvetlenül internalizálják történetileg meghatározott társadalmi pozíciójukat. A kultúra mint adott értékkészlet így a történeti fejlődés vagy hanyatlás törvényszerűségeinek mentén kap negatív vagy pozitív előjelet, válhat közvetlenül elnyomó vagy felszabadító erővé. A szubsztantív történelemfilozófiának a történelem egészét átfogó koncepciója így vált a kulturális intézményrendszer értékkészletét befolyásoló erővé.

Az 1961-es tübingeni konferencia pozitivizmus vitájának közvetett művészetelméleti implikációi – Theodor W. Adorno és Ernst Gombrich nyomán - a művészetszociológia és a művészetkritika szempontjából is érdekes következtetéseket rejtenek magukban. Lehet-e vagy szükséges-e a műkritikának értékmentes tudományos előfeltételekhez igazodnia amennyiben elfogadjuk, hogy fő szándéka a kultúrafogyasztó véleményének, magatartásának befolyásolása? Kialakíthatott-e a nagy elbeszéléseket képviselő művészetbölcselet olyan művelődési kultuszokat, amik befolyásolhatják a kultúra szereplőinek mozgásterét? Az individuális alkotás technikai feltételei milyen viszonyban állnak a műkritika sok esetben közéleti természetével? Az előadás ezekre a kérdésekre keresi a választ a két fent említett gondolkodó néhány tézisének ismertetésével.