Ha egy futó pillantást vetünk a kortárs művészetkritikára és a művészeti-kulturális palettára, akkor két dolog rögtön feltűnik. Az egyik a kortárs műkritika ambíciója, hogy a fenséges újabb és újabb elméleteit alkalmazza egyes mai művészeti formákra és irányzatokra, a másik pedig az, hogy ezek az irányzatok mennyire óvakodnak attól, hogy implicit vagy explicit a fenségesre hivatkozzanak önmeghatározásuk során. Ez nyilván nem véletlen, ha tekintetbe vesszük a fenséges koncepciójában foglalt romantikus elemeket, vagy éppen azt, hogy a huszadik századi totalitárius rendszerek hogyan aknázták ki mind a fenséges retorikájában, mind pedig a fenséges látványban rejlő lehetőségeket.
Előadásomban amellett szeretnék érvelni, hogy ha a fenséges elméletének sarokpontjaként a természet és a szabadság vagy úgy is mondhatnánk, hogy a természet és az ember megkülönböztetését tekintjük; továbbá a fenséges megszületését elsődlegesen a látványhoz és a térhez kötjük, ahogyan ezeket Kant kifejtette, akkor vagy nem lehetséges a fenséges elmélete (nem lehetséges tehát a technológiai fenséges), vagy az semmi más, mint romantikus nosztalgia egy elveszett uralom és totalitás iránt (például a cyberpunk esetében). Szeretnék rámutatni, hogy a fenséges elmélete számára rendelkezésre állnak alternatívák, azzal együtt is, ha figyelembe vesszük a kanti szétválasztás lehetetlenségét. Lyotard és Deleuze munkásságában általában a vágyról és a figurativitásról mondottakat szokták közös motívumokként kiemelni, ám én az előadásomban arra fókuszálnék, amit (az egyikük egész életművén keresztül, a másikuk elszórtan és utalásszerűen) a fenségesről fejtettek ki. A legfontosabb momentum, hogy ez a fenséges nem egy tértapasztalatban, hanem egy időtapasztalatban kulminál. Hogy mi lenne pontosan ez az időtapasztalat, és hogyan illeszkedhet a fenséges dinamikájába, ezt szeretném körüljárni előadásomban.