Bázelben, a Bergman van Olpe könyvnyomda éppen 1494 farsangján, a karneváli időszak kezdetén adta ki Sebastian Brant könyvét, amelyet könnyen nevezhetünk a kora egyik „bestsellerének”. A kötetet a fiatal Albrecht Dürer metszetei ékesítették, és ugyanebben az évtizedben Bosch is elkészült azonos témájú festményével. Az elterjedt motívumot sokáig pusztán a kor társadalomszemléleti modelljeként, kritikus szatíraként tartották számon; Michel Foucault monográfiájáig tulajdonképpen senkinek nem jutott eszébe a bolondság valódi, késő középkori és reneszánsz tapasztalatára vonatkoztatni.

„A bolond a túlvilág felé kel útra tébolyult sajkáján, s kikötéskor mindig a túlvilágból érkezve lép a partra [...] Bizonyos értelemben egy félig valóságos, félig képzeletbeli geográfia mentén kibontva ábrázolja azt a limináris pozíciót, amelyet a bolond a középkori ember töprengéseinek látóhatárán elfoglal.”

Michel Foucault (ford.: Sujtó László): A bolondság története a klasszicizmus korában

Számára a hajó motívuma pusztán a korszakban bekövetkező paradigmaváltás egy jellemző állomását modellezi, átmenetet a bolondság – számára érdektelen – őstapasztalata és a pozitivista világ betegsorba taszított őrültje között, a kulturális tekintet sajátos átalakulásának egy pillanatfelvételét. Vajon korunk „megszelídített” őrületképe, Freud utáni gondolkodása már semmit nem talál ismerősnek e modellben? Vajon őrülteket szállított-e a bolondok hajója?