Van olyan álláspont, miszerint az adott művészeti ág ideális kritikájának nem szabadna más elveken nyugodnia, mint azokon, amelyeket ez a kritika magukból a műalkotásokból vont ki. A gyakorlatban inkább azt lehet megfigyelni, hogy a műkritika számára szűkös egy ilyen immanens terület. A kritikának nem biztos, hogy el kell kerülnie a kérdést: Mit mond ez vagy az a műalkotás/művészet? Vagy másképpen: kétséges, hogy egy ilyen válasz kielégítő: „a műalkotás nem mond semmit/ nem fejez ki semmit; egyszerűen csak így és így működik.” Amennyiben a műkritika soha nem lehet tökéletesen immanens az adott művészethez képest, s nem állhat pusztán bizonyos szenzuális érzékenység „gyakorlásában”, egyik legfontosabb kérdés a kritika számára mindig művészet és filozófia viszonya volt és lesz. Lukács György a Lélek és a formák esszéiben egy sajátosan értelmezett „forma” fogalom segítségével tematizálta ezt a problémát. Márkus György szerint a formaprobléma a fiatal Lukácsnál egy általánosabb kérdés horizontján jelent meg: „lehetséges-e a kultúra?” Előadásomban amellett szeretnék érvelni, hogy ez a kérdés Lukácsnál valójában nem merült fel. Esszéi olvashatóak metafizika kritikaként, ahol nem az „élet”, „lélek”, „forma” azok a fogalmak, amelyek az elsődleges kérdés tárgyai, hanem az elsődleges kérdés a „tartalomra vonatkozó kérdés.” Mit jelent ez a kérdés? Mi az, ami ebből ma is aktuális?