„Minden beszédnek olyan felépítésűnek kell lennie, mint amilyen egy élőlény, amelynek nem hiányzik se feje, se lába.” (Platón: Phaidrosz)
„Az elvarázsolt kastély tükörtermében, a szemben álló tükörben nem láthatjuk magunkat végtelen folyamatosságunkban, mert bárhogy helyezkedünk, a fejünk mindig útban van.” (John Barth: Bolyongás az elvarázsolt kastélyban)
Az előadás témája egy olyan szöveg, amelynek csak „feje” van – csak kezdete, amely az olvasás útjában áll. John Barth Bolyongás az elvarázsolt kastélyban című elbeszélés-sorozatára mintha nem állna ezért az „irodalmi mű mint organizmus” klasszikus metafora, vagyis a már a szövegstruktúrában is felmutatott „mimézis” – itt ugyanis egység helyett hiányos felépítés, mondatvégi pontok helyett mondatkezdetek és az olvasó által kitöltendő „jelzői mellékmondatok” kapnak helyet. A természet, sajátos módon, de mégis visszatükröződik a szövegtesten: meghajtogatható kerete ugyanis az egyoldalú, egyélű, önmagába fonódó naturális forma, a Möbius-szalag. Az elemzés annak szegődik nyomába, hogy a „Volt egyszer egy elbeszélés, arról szólt, hogy…” barth-i felütés és egyben fizikai valósággá is váló végtelenített keret milyen módon szervezi a textust, s hogy ez a textus milyen módon absztrahálódik Möbius-szalaggá, furcsa hurokká – mindehhez állandó figyelmet kapnak a különböző narratív beágyazások, szintáthágások, kicsinyítő tükrök, önreflexiók, támaszkodva többek mellett Genette, Hofstadter, McHale terminológiájára. Az elemzés során tekintetbe vesszük Barth posztmodern teóriáit a kimerülés és az újrafeltöltődés irodalmáról is, mindezt azzal a feltételezéssel, hogy egy egyoldalú felület több oldala is előbukkanhat.