Előadásom témája a konferencia felhívásához mérten a nyelvi műalkotások társadalmi szerepének áttekintő bemutatása, ezenbelül is kiemelten a költészet és a társadalom viszonyának vizsgálata, hogy beszélhetünk-e egyáltalán ezzel kapcsolatban bármiféle társadalmi szerepről. Ehhez elsősorban Heidegger és Gadamer művészet- és költészetfelfogását és az erre vonatkozó szövegeket venném alapul, mivel mindkét gondolkodó – Gadamer Heideggert követve – tulajdonképpen a költészet autonómiája mellett érvelt. Előadásomban ezekből a fejtegetésekből kiindulva vetném fel a kérdést, hogy van-e a költészetnek bármiféle társadalomformáló ereje, és hogy ez mennyiben függ össze egyfajta költői szándékkal. Elvárható-e a költészettől és a költőtől egyáltalán, hogy bármilyen jellegű társadalmi szerepet töltsön be? A problémafelvetés és az ehhez kapcsolódó további kérdések tárgyalásához több különböző költőt és költeményt mutatnék be a romantika korától egészen napjaink irodalmáig.
IV. Esztétika – mi végre?
Művészet és társadalom
Időpont: 2014. május 16.
Helyszín: ELTE-BTK, Főépület, 34-es terem
Védnök: Dr. Bacsó Béla
10:00-10:15 Megnyitó, köszöntés: Dr. Bacsó Béla
10:15-11:00 Plenáris előadás
Seregi Tamás: Művészet és kultúra
11:00-11:10 Vita
Első szekció – 20 perces előadások, 5 perces vitákkal (Szekcióelnök: Zámbó Kristóf)
11:10-11:35 Margl Ferenc: Testek nélküli karikatúra: Saul Steinberg néhány képéről
11:35-12:00 Prokk Balázs: Tekintettel arra, ami van: A Portré, a Maszk és a „gumicsont”
12:00-12:25 Őze Eszter: A perifériáról a középpontba: Theaster Gates művészetéről
12:25-13:30 Ebédszünet
Második szekció – 20 perces előadások, 5 perces vitákkal (Szekcióelnök: Sárai Vanda)
13:30-13:55 Zsurzsán Anita: Költészet és társadalom
13:55-14:20 Mihalicz Máté: Fotográfia és emlékezet – Proust, Deleuze, Barthes
14:20-14:45 Hadi Barbara: A sokféleség ideológiája: Egy lehetséges Mitchell-kritika vázlata
14:45-15:10 Csatádi Gábor: A mese mint az azonosság katharszisza Henrik Ibsen: Peer Gyntjében
15:10-15:25 Kávészünet
Harmadik szekció – 20 perces előadások, 5 perces vitákkal (Szekcióelnök: Csuka Botond)
15:25-15:50 Kiss Kata Dóra: A nőiség kirekesztésének formái a kulturális reprezentációban
15:50-16:15 Mizsur András: A politikai költészet problémái Petri György lírájában
16:15-16:40 Sárai Vanda: A láthatatlan láthatóvá tétele: A hajléktalanság tematizálása a
társadalmilag elkötelezett művészetben
16:40-17:25 Plenáris előadás
Teller Katalin: Halad vagy konzervál? A montázs és a családregény példája
17:25-17:35 Vita
17:35-17:40 Zárszó
KONFERENCIAFELHÍVÁS
Konferencia időpontja: 2014. május 16.
Védnök: Dr. Bacsó Béla
Az ELTE-BTK Esztétika Tanszéke idén negyedik alkalommal ad helyet a már hagyományossá váló hallgatói házi konferenciájának. Az elmúlt évek során a művészetelmélet főbb témái köré szerveződtek a tematikus konferenciák. Ezt a gyakorlatot követve idén művészet és társadalom viszonyának megvitatását javasoljuk. Miben áll a művészet társadalmi jellege? Képes-e a művészet az egyéni befogadóra gyakorolt hatáson kívül társadalmi hatást kifejteni? Miként illeszkedik a műalkotás a társadalom összrendszerébe, kijelölhető-e a művészet helye és feladata a gazdasági és termelő rendszerek egészében? Tekinthető-e a műalkotás pusztán társadalmi ténynek? És lehetséges-e a társadalmi vonatkozásaitól megfosztott „tiszta” mű? stb.
A művészet és a társadalom viszonyának vizsgálata tehát igen szerteágazó: többek között magába foglalja a heteronómia és autonómia, a történetiség és hagyomány, a magas- és tömegkultúra, a műélvezet és szórakozás, valamint az elkötelezett művészet kérdéseit is. A téma szerteágazó természete miatt, a fenti kérdésekhez közvetlenül kapcsolódó teoretikus előadások mellett, olyan, egyes műalkotásokat vagy egyéb kulturális jelenségeket értelmező előadásokat is várunk, amelyek módszerükkel, eljárásmódjukkal közvetve foglalnak állást a művészet és a társadalom viszonyának kérdésében.
A 20 perces előadásokra a Kar valamennyi MA és PhD képzésében résztvevő hallgató jelentkezését várjuk.
Jelentkezni 150-200 szavas absztrakt beküldésével április 20-ig lehet. Az absztraktokat az emv.konferencia@gmail.com e-mail címre várjuk.
Misima Jukio 1956-os regényében valódi bűnesetet dolgozott fel. Egy elmeháborodott fiatal szerzetes 1950 nyarán felgyújtotta a kiotói Aranypavilont – az eredetileg 1397-ben épített, így több mint 550 éves zen templom a tűzben teljesen leégett. Misima arra kereste a választ regényében, hogy milyen gondolatmenet vezethetett el az ikonikus kiotói szent hely elpusztításához. A gesztus ugyanis egyértelmű: a szépségnek pusztulnia kell. De lehetséges egyáltalán elpusztítani a szépséget? Hisz az Aranypavilon ma is áll, 1955-ben újjáépítették, a mai napig Kiotó egyik leglátogatottabb látványossága. Az épület elpusztult, mégis jelen van. Mit jelent ez az esztétika szempontjából? Az Aranypavilont története és hagyománya tartja életben? Vagy a tagadott szépség körbenforgó paradoxona?
Előadásomban Misima Jukio Az Aranytemplom című regényének elemzésén keresztül keresem a választ a fenti kérdésekre, kiemelve a regényben felvázolt esztétikai gondolkodásmódot és annak következményeit. Közben kitérek néhány, a problémához szorosan hozzátartozó japán esztétikai kategóriára is: a hagyományra, melyben a templom felgyújtása volt Misima főhősének lehető legracionálisabb cselekedete.
Előadásomban a XX. század eleji magyar feminizmus bizonyos irodalmi vetületeit szeretném bemutatni. Érdekes, hogy közel sem alakult ki egy egységes kép a feminizmussal kapcsolatban. A variációk két szögesen ellentétes vélemény következtében tetten érhetőek: voltak, akik átkozták a feminizmust, de voltak, akik óriási lehetőséget láttak benne és korteskedtek mellette. Az előbbiek véleményét nagyban befolyásolta a freudi pszichoanalízis, illetve az ebből tagadhatatlanul táplálkozó Otto Weininger, osztrák filozófus (Nem és jellem. Elvi tanulmány) még Freudnál is sokkal radikálisabb „nőellenessége”. Természetesen a pszichológiai kép mellett (ahol érthető módon nem magyar szerzők állnak vizsgálódásom középpontjában), az irodalomban fogok egy-két olyan – ismert vagy kevésbé ismert – magyar író, költő feminizmussal kapcsolatos írását idézni, melyek vagy elbizonytalanítják, vagy megerősítik az olvasóban a századforduló emancipációs mozgalmának „képét” (Budapest Negyed számaiból szemezgetek majd, pl. E. Legouvé, Szász Zoltán vagy Szép Ernő egy-egy írása, verse). Az „elbizonytalanítás” Lukács György és Seidler Irma kapcsolatában mutatkozik meg legadekvátabban, melyet Bendl Júlia térképezett fel.
A szépirodalmi műveken kívül olyan erősen, a feminizmus eszméi mellett síkra szálló propagandisztikus szöveget is idézni fogok, mely már-már komikusan hat maximális eltökéltségével, teljes magabiztosságával. (pl. Jánossy Gábor: Feminizmus Magyarországon. 1911.)
Úgy gondolom, a ma rendkívül divatos gender studies alapjait ebben a képlékeny időszakban találjuk meg. Az „eredet” feltérképezéséhez szép/szakirodalmi szövegeket hívok segítségül, melyek – nem elhanyagolható szempont, hogy – hihetetlen szórakoztatóak is tudnak lenni.
„[A] művészet egyre inkább függvénye saját elméletének… a tárgyak a nullához közelítenek, ahogy elméletük a végtelenhez közelít, vagyis voltaképpen nincs is más, mint elmélet…” Arthur C. Danto elméletét, s a művészet múlt-jellegét szinte szó szerint, vagy még inkább szóról szóra teszi „jelenvalóvá” az amerikai írónő, Shelley Jackson. A 2095 szóból álló Skin című novelláját kizárólag tetoválás formájában jelenteti meg 2095 önkéntes testén, életre keltve ezzel a szavakat, s egyúttal halandóvá téve a művet. Művészet és történetiség problémáját e különös projekten keresztül vizsgálnám, amely konkrétan ölt testet már azáltal is, ahogyan a mű saját legendájává válik, saját történetévé lesz, ahol maguknak a „szavaknak”, „szó-embereknek” is történetük van. A fókuszban a paradoxon áll, miszerint annak ellenére, hogy a (mű)tárgy „megszűnik”, s ekként látványosan kivonul a művészeti kritikából, önnön láthatatlanságával mégis provokálja a művészetelméleti reflexiókat. A mű valójában alárendeli magát az esztétikai diskurzusnak, s voltaképpen idomul hozzá, minthogy olyan kérdéseket vet fel, mint a pozitivizmusból megörökölt „szakrális” szerzői jelenlét, vagy éppen a mű halandósága révén felmerülő „szerző halála” posztmodern problematika, továbbá a szöveg-szövet-test, és a hypertext teóriája. A gondolatmenet már e „hiány-novella” vizsgálatával amellett érvel, hogy a mű voltaképpen függő pozícióban áll önnön elméletével – sőt mi több, kizárólag az esztétika lehet e halandó mű „halhatatlanságának” záloga.
Előadásomban Clayton Cubitt egyik videóinstalláció-sorozatát, a Hysterical literature-t (Hisztérikus irodalom) elemzem Slavoj Žižek filozófiájának fényében. A videókon randevúhoz öltözött nők egy asztalnál olvasnak fel egy általuk választott szöveget, miközben az asztal alatt egy láthatatlan kéz egy vibrátorral stimulálja őket. A hisztérikus megjelölést az alkotó a viktoriánus orvosi gyakorlattal magyarázta. Az installáció készítésének fő motivációja az alkotó szerint az volt, hogy manapság mindenkinek kameraarca van, ő pedig megpróbálta megzavarni az embereket. „Megpróbálom őket visszaterelni valami valóshoz.”
Állításom, hogy természet és kultúra viszonya az a téma, amely a műalkotás központi szervezőelvéül szolgál. Žižek – Lacan nyomán – úgy határozza meg a szimbolikus – nyelvi, kulturális – kifejezésmódot, mint amelyet a nyers, természeti Valóssal szemben védekezésként hoz létre, szublimál a tudat, hasonlóan a képzeletbelihez, amely a védelem egy második – hamis, ideologikus – vonalának tekinthető. Ez a hármasság visszaköszön az installációban, ahol a művész szándéka az általa hamisként, pózként értelmezett mindennapi fotóarc (a képzeletbeli) „megzavarása” egy kontrollálhatatlan természeti funkció által (a Valós által), hogy így érje el az autentikusnak tekintett állapotot (szimbolikus). Žižek szerint ugyanakkor a modernitásban elveszett a szimbolikus, ehelyett patologikus tünetek szervezik a világészlelést, amely tünetek „meggyógyítása” a páciens világának összeomlásához vezet. Előadásom végén kitérek arra, ennek fényében mennyire értelmezhető autentikusnak a végeredmény.
Ilya Kabakov eddigi pályafutása több szempontból is rendkívülinek tekinthető. Nem sok kortárs művész mondhatja el magáról, hogy karrierje politikai rendszereken és kontinenseken át ívelve haladt a nemzetközi ismeretség felé vezető úton.
Kabakov azon kevés alkotók közé tartozik, akik a Szovjetuniót elhagyva, a nagybetűs Nyugatra érkezve is képesek voltak megtalálni azt a művészeti stílust, sajátos beszédmódot, amelyen mondandójuk érdekessé és érvényessé válhatott a nyugati kultúrán nevelkedett látogatók számára. A teljes kiállítóteret betöltő, attól szigorúan leválasztott, a nézőt a művész által teremtett kontextuson belül vezető totálinstallációk váltak Kabakov védjegyévé, és tették ismertté a művészt nemcsak a nyugati, de idővel a nemzetközi művészeti színtéren is. Az alkotó nem csupán a Szovjetunió borzalmait akarta elmesélni a szeméttel és kacatokkal telehordott sötét termek és szűk folyosók labirintusán keresztül, hanem egyúttal arra is törekedett, hogy felülírja a néző, mű és művész alkotta hármas viszonyrendszert. A totálinstallációk az érzékekre és az értelemre egyaránt hatni kívántak, kibillentve a szemlélődőt a látogatások megszokott ritmusából, a reflektálatlan nézelődés és a céltalan bolyongás helyett a megfigyelésre és a felderítésre ösztönözve őt.
Ilya Kabakov rendkívülisége mégis abban az állandó küzdelemben rejlik, amelyet saját korával kénytelen újra és újra megvívni azért, hogy nevét beírhassa a nyugati, és számára egyetlen művészettörténet kánonjába.
Az előadás címében szereplő sajátos csatározás a XVII. század végén kezdődött, és talán – meglehetősen módosuló résztvevőkkel és tétekkel – a mai napig tart. E háborúskodás egyik szatirikus krónikása – akitől magát a címet is kölcsönzöm – Jonathan Swift volt, aki 1704-ben megjelent írásában a régiek és a modernek, a „méhek” és a „pókok” között feszülő franciaországi akadémiai vitára, valamint annak brit utórezgéseire reflektált.
Előadásom tárgyát azonban nem a Querelle képezi, hanem az a fogalmi- és szemléleti átstrukturálódás, amelynek a vita egy nyitányának tekinthető, s amely legtágabban a „kultúra társadalmának” (Márkus) kialakulásával írható le. A vita ugyanis „a történeti gondolkodás keletkezésének terepeként” (Jauss), valamint különböző fogalmak – mint az imitáció és az invenció – feszültségtereként a modernitás kultúrájára jellemző „történetiség-premissza” és „innováció-posztulátum” (Gumbrecht) kibomlásának kezdete, amely kikezdi az irodalmi, később művészeti kánon statikus-normatív státuszát, hogy azt végül a „klasszikus”-fogalom újraértelmezése – s ezen újraértelmezés állandó fenntartásának feladatként való tételezése – kövesse.
Az előadás e fogalmat kívánja pozícionálni a kultúra társadalmában: ekként természetesen nem tarthat igényt a problematika teljességének lefedésére. Pusztán arra tett gondolatkísérletként léphet föl, hogy a modernitás kultúrájának márkusi, értékorientált leírása, pontosabban a kulturális praxisok számára szolgáló kritériumok révén (objektiváció, innováció, dematerializáció, autonómia) jelezze a felvilágosodás talaján létrejövő kultúra tendenciáit, hogy azokat értelmezési keretként használhassa föl a „klasszikus” jelentékenységének egy lehetséges körvonalazásához – mindeközben végig fönntartva, hogy a „klasszikus” művekről való gondolkodás többet nyújthat puszta ideológiatörténetnél.
Szinte lehetetlen rekonstruálni azt a létállapotunkat, amellyel a kötélhíd szakadékpartokat összekötő hágcsóin állva szembesülünk: a mélységnek a minket magába rántó kitárulkozását - ami egyben a szakadék maga -, amelynek így a kötélhíd a részévé is avat.
A katarzis maga is egy lélegzetelállító mélység, ami a talpunk alatt tátong. Ken Kesey Száll a kakukkja sem kivétel ez alól. A belőle Milos Forman által forgatott film sem kímél meg az efféle mélységtől. Az elálló lélegzet pedig igénybe veszi az embert. Valamit kezdeni kell vele. Valamiként reagálni kell rá. A katarzis ezzel a mélység/szakadék jellegével zökkent ki, mintegy kiprovokálva belőlünk a választ.
Egy lehetséges válasz: a narráció. A narráció, az elbeszélés egy kötélhíd. De miért a narráció az, mely képes erre a hídverésre? Mi az a narráció folyamatában, ami mintegy fölkínálja ezt az eshetőséget? Mire tesz képessé és hogyan a narráció?
Egy kis bevezető előadás egy katarzis olvasat elé. Vagy épp in medias res felütés egy másfajta katarzis-olvasatba….