Michelangelo Antonioni klasszikus korszakának filmjeit a „hiánytapasztalat”, a „kiüresedettség” és „elidegenedettség” fogalmakkal írják le, melyek a modern kor emberének, mintegy film-patológiai leírását jelentik. Ahogyan a filmekben megjelenő szereplőket és szereplői problematikákat, úgy a filmek narratív és stilisztikai eljárásait is, e kórtan leírásának, nyelvezetének tekintik. Antonioni egy 1964-es szövegében a következőket írja: „Amint a képen keresztül kezdtem megérteni a világot, úgy értettem meg a képet- erejét és misztériumát.”. Ahogyan a filmes modernizmus más alkotója, Antonioni is kísérletezik a film mint médium lehetőségével, ahogyan más írásában fogalmaz: a kép hatalmával. Az előadásban arra keresem a választ, hogy Antonioni hogyan tud a befogadói tapasztalatra támaszkodva egy olyan reflexív filmnyelvet létrehozni, amely egyszerre képes saját mediális határait/korlátait felállítani és azon túllépni az elvont, „kép-telen” irányába. Kérdés továbbá az, hogy az önreflexív poétika és esztétikai tapasztalat együttes elemzése, nyújt-e olyan perspektívát, amely a filmek értelmezését nem köti egy történeti kor társadalmi, politikai vagy szociális leírásához.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.