Tanulmányunk és előadásunk témája az emlékezet digitális architectúrájának esztétikai felfedezése lesz. Az adattárolási technológiák, archiválási procedúrák példátlan mértékben exteriorizálják az emlékezetet, megalkotkán egy embertől idegen digitális absztrakció halmazt, amelynek az embertől független esztétikai minőségei vannak. (Ernst 2008) A társadalmi ágencia szétszóródásából adódóan komplexebbé válnak a társadalmi és technológiai folyamatok, és ezek a változások nem hagyják érintetlenül az esztétika szféráját sem. (Parisi 2009, Ulmer 2005) Wendy Hui Kyong Chun nézetében az új médiák egy szinte végtelen helyettesíthetőség lehetőségét vetik fel, amely során az emlékezet egyre kevésbé gyökerezik a tényleges világban. Vagyis az audiovizuális technológiák a látást nemhogy kibővítenék, hanem elhomályosítják. (Chun 2013) A természetben gyökerező látásmód helyett exteriorizált, programozott, kiszervezett látásmód válik jellemzővé. Eszmetörténeti előzményként említhetjük Walter Benjamin esztétikai nézeteit is a reprezentáció tömegtermelésének helyettesítő tendenciáiról. (Benjamin 2008 (1936))

Rekurzív folyamatok sokaságát találhatjuk az új médiák által telített társadalmi mezőben. Amint Brian Massumi kiemeli, a kauzalitások társadalmi és ontológiai szinten egyaránt nem egyoldalúak, hanem kölcsönösen hatnak egymásra az "intenzitásokon és az inkorporeális mozgásokon keresztül." (Massumi 2002: 203) Azaz az arhívumok esztétikája az ember számára anti-esztétikus valóságot is megtestesíthet, egy olyan megtört, félresiklott reprezentációt, amely egy poszthumán jövőt ígér. Önmagunk hiányának traumája felveti annak lehetőségét, hogy sohasem voltunk jelen. (Berger 1999)

Bibliográfia:

-Almási Miklós (1992) Anti-esztétika - Séták a művészetfilozófiák labirintusában

-Benjamin, Walter (2008 (1936)) The Work of Art in the Age of Mechanical

Reproduction

-Berger, James (1999) After the End. Representations of Post-Apocalypse

-Chun, Wendy Hui Kyong (2013) Programmed Visions: Software and Memory

-Ernst, Wolfgang (2008 (2002)) Archívumok morajlása

-Kroker, Arthur és Kroker, Marlouise (szerk. 2013) Critical Digital Studies

-Massumi, Brian (2002) Parables for the Virtual

-Parikka, Jussi és Sampson, Tony D. (szerk. 2009) The Spam Book

-Parikka, Jussi (2015) Geology of Media

-Sampson, Tony D. (2012) Virality. Contagion Theory in the Age of Networks

Mi a műalkotás státusza? Önmagába záruló, az értelmezések elől is kibújó entitásként közelíthetjük-e meg, avagy a kritikán keresztül az interpretáció szerepe kerül előtérbe, amely egyúttal az elkötelezett művészet gondolatához vezet el? Az előadás Maurice Blanchot és Emmanuel Lévinas gondolatai nyomán keres válaszokat. Miközben a két filozófus műveiben fontos kapcsolódási pontokat találunk, útjaik egészen más irányokba tartanak.

A morajlás, a lévinasi il y a állapota felől indulva azt vizsgálom, miként jut el Blanchot az alkotó lényegi magányához, az alkotás önmagában álló, már-már teljesen megközelíthetetlen valójához, illetve ahogy Lévinas a Másik arcának betörésén keresztül egy etikai szférát állít előtérbe. Lévinas számára így a műalkotás egyedül a kritika által legitimálható, legalábbis A valóság és árnyéka éles művészetkritikáját tekintve. Ahogyan Blanchot Az irodalmi tér Mallarmé-elemzésében a csöndbe való visszatérést, A túl nem lépésben az írás, a szöveg állandó kitérését állítja előtérbe, egyúttal a kritika is irrelevánssá válik, ezáltal a blanchot-i és lévinasi válasz egymás ellentétének tekinthető. Azonban a Lévinas életművén belül kirajzolódó művészetkritika „kritikája” (gondoljunk Celan-tanulmányára) ezt megcáfolni igyekszik. Miközben Blanchot és Lévinas gondolatainak összefonódását, egymásba játszását figyelhetjük meg, amely a kiinduló kérdésekre adható válaszadást problematizálja, talán kijelenthetjük, hogy egy sajátos morajló „túl nem lépés” tapasztalathoz juthatunk el mi magunk is.

A járásnak is van retorikája.

[Michel de Certeau]

Utunk Thomas Gray és Samuel Taylor Coleridge tavaihoz vezet – a híres angol Tóvidék [Lake District] partjaira, legalábbis ahogyan azt megszövegezik. A Lancaster University „Mapping the Lakes” kutatási projektjének felvázolására teszünk kísérletet, mely arra vállalkozik, hogy az említett költők útirajzai, jegyzetfüzetei és levelei révén felrajzolhassa a vidék „mentális térképét”. Mindenekelőtt Gray Journal of his Tour in the Lake District (1769) című írásával és Coleridge 1802-es naplóbejegyzéseivel foglalkozunk, főként a „referencialitás” problémáját vizsgálva – vagyis kettős perspektívából kérdezünk. Miként viszonyul egymáshoz a tájegység és „reprezentációja”? Hogyan jutnak el az írók a maguk taváig? Átírhatják-e egy helység földrajzát, s az olvasók tájról alkotott képét? Írhatja-e egyáltalán a „földrajz” a naplót, ki lesz a költő és ki a geográfus? Amióta az irodalmi vizsgálódások arra is kitekintenek, hogy honnan beszél a szöveg, s nem csak arra, amit mond, az úgynevezett geokritikai módszer is felteszi a maga kérdéseit – a Bachelard-Blanchot-Jameson-Foucault-tengely térszemléletéből, vagyis az „abszolút tér” kritikájából táplálkozó ’Geocriticism’ alapszövegeire fokozott figyelmet fordítunk, különösen Edward Soja, Franco Moretti és főként Bertrand Westphal terminusaira, úgy mint spatiotemporalitás, transzgresszió, referencialitás vagy multifokalizáció. Mindvégig komolyan vesszük a szöveg-tér-metaforát, amikor a térkép két pontját összekötő egyenesben az írók feltérképező eljárásait vizsgáljuk, s hogy vajon „isteni” madártávlatból szólnak-e hozzánk, avagy járókelők maradnak a „tengerszinten”.

Bényei Tamás feltételezése szerint „az éntörténeti allegóriaként értett metamorfózis azt az állapotot jeleníti meg, amikor a szubjektum belső önképe, énérzése és külső testi formája között radikális ellentét feszül”.^[1] A.S. Byatt, kortárs brit írónő Batyus néni [Baglady]^[2] című 1998-as novellájában a középkorú Daphne Gulver-Robinson a poklok poklát éli meg egy távol-keleti bevásárlóközpontban: minden vásárlással elveszít valamit a holmijai közül, s ahogy kifut az időből, egyre csak csúnyul. A Daphné-mítosszal foglalkozó Rowena Fowler nőközpontú kritikai elemzése szerint a nimfa örökzöld babérfává válásának kortárs adaptációi a nők számára „saját öregedő testükhöz fűződő nehéz és fájdalmas viszonyuk miatt [...] különleges érzelmi töltetet hordoznak”^[3]. A metamorfózis appropriációja Byatt Batyus nénijében a swifti szatíra szűrőjén keresztül megy végbe. Mint azt a főszereplő neve is sugallja, a novella lehetőséget kínál egy újabb robinzonád vagy akár - az angolszász kritikában elterjedt kifejezéssel – „Gulliveriana” olvasatára is, előadásom azonban Swift rothadásnak indult prostituáltjáról szóló A gyönyörű ifjú nimfa, mikor lefekvéshez készülődik (1731) című versének intertextuális és többrétegű vonatkozásait kívánja bemutatni. Vizsgálatom fókuszában az áll, hogy vajon a XVIII. századi nő- és végső soron embergyűlölet milyen újszerű értelmezéstöbblettel segíti leleplezni a mai társadalom szerinti megkonstruáltságot mint a nőiség örökös velejáróját, illetve, hogyan problematizálódnak az öregedő női test patriarchális vetületei a klasszikus mítosz és a társadalmi szatíra fúziójának ábrázolásában.

^[1] Bényei Tamás: Más alakban. Pécs, Pro Pannonia, 2013. 25. o.

^[2] A.S. Byatt: Batyus néni. Ford. Lukács Laura. Bp., Nagyvilág. 2000 (45. évf.) 1-2. sz., 7-11. o.

^[3] Rowena Fowler: ‘This tart fable’: Daphne, and Apollo in Modern Women’s Poetry. In: Laughing with Medusa: Classical Myth and Feminist Thought. Eds. Vanda Zajko and Miriam Leonard. Oxford: Oxford UP, 2006. 381-390. o.

„A tömegkultúra nem ismeri a hitelességet, csak a közhelyet és az ismétlést. Ezért kényszerítheti arra a művészetet, hogy először az ilyen jellegű befogadás felé nyíljon meg, s a szemlélőt csak ezután terelje valami másfelé. A művészet minderre kettős játékkal felel: egyfelől megkérdőjelezi, másfelől ezáltal életben is tartja önmagát.” (Belting: A művészettörténet vége)

Murakami Takashit Japán Andy Warholjának tekintik.  Az 1962-ben született képzőművész a Tokiói Művészeti Egyetemen diplomázott japán hagyományos festészet (nihonga) szakon. Bár szakképzetsége a hagyományos japán festészeti formák felé vihette volna, Murakamit a kortárs otaku szubkultúra ihlette meg – superflat néven pedig mozgalmat indított, amelynek alkotói a manga és anime műfajok eszközeit használják fel munkájuk során. Murakami azóta is a tömegkultúrán belül mozog igazán otthonosan: „cuki” alakjai hátborzongatóan mosolyognak, műanyag szobrai pedig az érzelem és cél nélküli szexualitás jelenségét figurázzák ki. Murakami emellett Louis Vuitton kiegészítőket díszít, kurátorként tevékenykedik és egy időben rádióműsort is vezetett. Valódi sztárművész – egyben társadalmának egyik legnagyobb kritikusa, az otaku szubkultúrát kommentáló munkái például izgalmasan árnyalják képünket Japánról az ezredfordulón. Az előadás ezért Murakami munkásságának kritikai felhangjaira koncentrál majd, arra, hogy mi rejlik alakjainak boldog, üres tekintete mögött. Ehhez fontosabb képei mellett részletesebben elemzem 1998-as szobrát, az Én magányos cowboyom („My Lonesome Cowboy”) című alkotását is.

Időpont: 2016. május 13. (péntek)

Fővédnök:     Dr. Bacsó Béla tanszékvezető egyetemi tanár

A művészet tudománya […] sokkal inkább szükséglet a mi korunkban, mint azokban a korokban, amelyekben a művészet önmagáért véve […] tökéletes kielégülést nyújtott.

[G. W. F. Hegel: Esztétikai előadások I. Ford. Zoltai Dénes. Bp., Akadémiai, 1952. 13. o.]

Az ELTE BTK Esztétika Tanszékének hallgatói konferenciája immár hatodik alkalommal jelentkezik, s ezúttal művészet és kritika relációját ajánlja a doktori és mesterképzésben résztvevők figyelmébe. Véve a kritikát széles értelemben – a Schlegel-fivérek nyomán „alkalmazottan”, és „önmagáért valóan” is – művészetbölcseletként, társadalom- és ízlésítéletként, önálló műalkotásként, vagy Croce szavával annak inverzeként; ekhóként, amely a művet legitimálhatja, elvetheti, „kisemmizheti” vagy elő is állíthatja. Meddig terjed a kritika befolyása? Mondhatjuk-e, mint Gentile, hogy a műalkotás aktuális léte a kritikában van? Van-e oly narratíva-, kánon-, vagy elméletképző ereje, hogy a művészet történetét a stílusok kritikájaként, s a stílusokat egymás bírálataként írhassuk le? Helyettesítheti-e az esztétikai alkotást és élményt, „szükséglet”-e a kritika, amikor a művek sokszor gesztusok és üres helyek? Elvethetjük-e a csendet megtöltő (túl)interpretációkat, osztva Susan Sontag kritikáját a kritikáról?

A horizont a hallgatók kutatásainak megfelelően szélesíthető, az irányok kreatívan megválaszthatóak – a 150- 200 szavas absztraktokban elemző, kritikai megközelítéseket várunk, a 15 perces előadások lehetnek elméleti, történeti jellegűek, s természetesen konkrét műelemzések is.

  Az absztraktok beküldési határideje: 2016. április 20. (szerda)

  Kapcsolat: emv.konferencia@gmail.com

Facebook: https://www.facebook.com/events/767678373363915/

2015. május 8. (péntek)

ELTE BTK MMI Esztétika Tanszék
Budapest 1088, Múzeum körút 6-8. Főépület, Kovács Máté terem (földszint 34.)

Védnök: Dr. Bacsó Béla DSc.

PROGRAM

9.00 Megnyitó

9.10-10.00 – Darida Veronika: Tájkép-dramaturgia és tájsebzett színház

I. Szekció

10.00-10.25 – Déri Ákos: „Immer schon” – Természet, anyag, fenomén

10.25-10.50 – Horváth Péter: Természet és művészet viszonya Nietzsche esztétika-metafizikájában

Szünet

II. Szekció

11.10-11.35 – László Laura: Sokoldalú egyoldalúság – A szöveg mint Möbius-szalag John Barthnál

11.35-12.00 – Takács Dániel: Van-e a halálnak természete? – A halál, a haldoklás és a megsemmisítés motívumai Beckett Trilógiájában és A Játszma végében

12.00-12.25 – Kintli Borbála: A csillagok mozgásának esztétikája – Pilinszky János színháza

12.25-12.50 – Kállay Eszter: A fák kimondhatatlan tettei – Nádas Péter és Hollán Sándor fáiról

Szünet

14.10-15.00 – Teller Katalin: A természettel érvelni

III. Szekció

15.00-15.25 – Tóth Olivér István: A zöldellő növények szépsége – Az esztétika lehetősége Spinoza naturalista filozófiájában

15.25-15.50 – Mihalicz Máté: Az ember alkotta táj az ember nélkül – Gondolatok az ÚMT csoportról

15.50-16.15 – Sitkei Dóra: A wabi-sabi esztétikai elv és a japán kert

16:15-16.40 – Heszky András: Anthropocene és ökoesztétika

Szünet

IV. Szekció

17.00-17.25 – Regős Csilla: Jan Švankmajer természetrajza

17.25-17.50 – Tóth Anna: Természet és művészet konstrukciói – Természeti elemek Björk Biophilia című zeneművében és Olafur Eliasson installációiban

17.50-18.15 – Kiss Dorka: Lenyomat az 1960-as, ’70-es évek magyar művészetében

18.15-18.40 – Szabados Bettina: A másság esztétikája – A fogyatékosság reprezentációja a művészetben

18.40 – A konferencia zárása

A természetes emberi test ábrázolása a művészetben állandó téma. Az esszencialista filozófiai antropológiák következtében létrejövő XIX. századi emberkép azonban, ami egy tökéletes Apollo hasonmás, kizárt minden más létezőt, ami ebbe a kategóriába nem esett bele, a kategórián kívüliek dekadensnek, perverznek minősültek. Így a humanizmus, ami a tökéletes emberképre törekedett, egy időben létrehozta az antihumanizmust is, ami a naturalizmust részesítette előnyben, úgy, mint az ember testi funkcióinak valósághű bemutatása. Azonban a másság fogalma megváltozott formában ma is él: ez a természetitől eltérő ember mássága. Testi vagy szellemi fogyatékosságuk következtében a társadalom másnak tekinti, másként kezeli ezeket az embereket. Társadalmanként eltérő, hogy a fogyatékkal élőket a magatehetetlenséggel, gyengeséggel, passzivitással, függőséggel, szégyennel párosítják. Az utóbbi években megjelent a fogyatékosság esztétikai ábrázolása és ezzel a fogyatékkal élő emberek társadalmi rehabilitációja. A róluk készült műalkotások arra világítanak rá, hogy nem csak az a szép, ami természetes, egész, ugyanúgy természet alkotta testtel rendelkeznek ők is és teljes értékű emberek. A művészet által bemutatható minden természetes változata az emberi testnek. Az előadás a teljesség igénye nélkül a fogyatékosság művészi reprezentációját, annak társadalomjobbító hatását kívánja körüljárni olyan művészeket megemlítve, mint például Gerhard Aba.

Lenyomatokat találunk a természetben és a művészetben. A lenyomat lehet egy körberajzolt kéz, egy lábnak, megkövesedett-elporladt csigaháznak vonalrajza  a talajban, egy falevél erezetének nyoma  a papírlapon.   Archaikus eljárás, de egyúttal végigköveti a művészet egész történetét s a művészet modern gyakorlatában is jelentős szerepet játszik. Utánzás és eredetiség, emlékezés  és jelenlét,  sokszorosíthatóság és egyediség kérdése kapcsolódik  történetéhez.  A   20. századi művészet történetében – főként a II világháborút követő évtizedekben - időről időre hangsúlyt kap. Szorosan kapcsolódik többek között a szürrealizmus, a body art, újrealizmus irányzataihoz.  Olyan alkotók munkásságában játszik jelentős szerepet, mint  Marcel Duchamp,  Yves Klein, Arman  vagy Claude Viallat, tárgyak, testek, testrészek lenyomatai  sűrűsödnek a képeken és szobrokon. Előadásomban azt szeretném vizsgálni, hogy a lenyomat hogyan jelenik meg a magyar festészetben és plasztikában az 1960-as,  ’70-es évek folyamán, használatának van-e  sajátos története, megközelítse, milyen  hasonlóságokat és eltéréseket mutat a kortárs nemzetközi gyakorlathoz képest.

A természet megszilárdult rendet és formát mutat, de a tény, hogy e természet megengedi a vele kapcsolatos számítgatásokat talán leírhatóvá válva tart távol magától bennünket, semmint valóságos tudást nyújtana. A művészet ugyanezt az elvet követve hordja magában önnön leírhatatlanságát és tőle független valóságra vonatkoztathatóságát. A képzelőerő – akárcsak a természet – produktív és egyben reproduktív működési elve, percepció és asszociáció annak kérdéséhez vezet, miként szerveződik rend a természet és a művészet struktúrájában, avagy törvényük a véletlenszerű kombinatorika.

Két kortárs izlandi alkotó munkásságában e kérdések multi-média és technológia viszonyában jelennek meg. Björk Biophilia című multi-média projectje a zenei struktúra és a természet találkozása mellett film, telefonos alkalmazás, interaktív weboldal, egyedi készítésű hangszerek médiumait egységesítő alkotás. A zenei szekvenciák olyan természeti jelenségeket tesznek hallhatóvá, mint a holdfogyatkozás ciklikussága, a villámlás és mennydörgés közti csend, vagy az ingamozgás. Olafur Eliasson a természet elemeit használja fel nagyméretű installációiban. Fény, víz és levegő anyagai így visszavezetnek minket a művészet antikvitás korabeli elgondolásához, miszerint a művészet azért lehetséges, mert a természet a maga alakító tevékenységében mindig hagy valamit, amit még alakítani lehet. Fő munkáiban – The Weather Project, Green River, Your Black Horizon – a művészet nem valóságos voltát jeleníti meg, melyben az elemek szabad felhasználásával strukturálható egy új valóság, ami azonban imitatív funkciója révén ellenáll a valamivel való megfeleltethetőségnek.