„Úgy élni az életet, akár egy műalkotást, azt hinni, hogy az ember saját életéből a „kulturális megformálás” (Bildung) révén egyfajta műalkotást hozhat létre.” – írja Hannah Arendt Rahel Varnhagen – Egy német zsidó nő élete a romantika korából című, elsőként 1959-ben kiadott biográfiájának előszavában annak kapcsán, hogy a romantika korának berlini szalonéletében milyen életfelfogás vagy tévedés is uralkodott. Ha műalkotásként értelmezzük az emberi létezést, egy felépített személyiséget mint megkonstruált valóságot, annak múlandóságának elkerülhetetlensége Arendt-et idézve „cselekvései által maradhat csak fenn”. Rahel levelezései és naplófeljegyzései tekinthetők-e ennek a maradandóságra való törekvés bizonyítékainak? A biográfia mint műalkotás milyen időtlen attribútumokat és reflexiókat hordozhat? Elemzésemben a mű és idő viszonyán keresztül mű és alkotó viszonyát is vizsgálom, ugyanis a megírás egy hosszú alkotói folyamatot ölelt fel: az első 11 fejezet még 1933 előtt elkészült, míg az utolsó két fejezet megírása 1938 körülre tehető, vagyis több mint húsz évvel a hivatalos kiadás előtt. Így arra a kérdésre is keresem a választ, hogy fedezhetünk-e fel valamiféle törést e két, időben egymástól távol keletkezett részben, annak írásmódjának, hangvételének, nyelvi eszközeinek vagy a főszereplő, Rahel karakterbeli fejlődésének vonatkozásában?

Ha egy futó pillantást vetünk a kortárs művészetkritikára és a művészeti-kulturális palettára, akkor két dolog rögtön feltűnik. Az egyik a kortárs műkritika ambíciója, hogy a fenséges újabb és újabb elméleteit alkalmazza egyes mai művészeti formákra és irányzatokra, a másik pedig az, hogy ezek az irányzatok mennyire óvakodnak attól, hogy implicit vagy explicit a fenségesre hivatkozzanak önmeghatározásuk során. Ez nyilván nem véletlen, ha tekintetbe vesszük a fenséges koncepciójában foglalt romantikus elemeket, vagy éppen azt, hogy a huszadik századi totalitárius rendszerek hogyan aknázták ki mind a fenséges retorikájában, mind pedig a fenséges látványban rejlő lehetőségeket.

Előadásomban amellett szeretnék érvelni, hogy ha a fenséges elméletének sarokpontjaként a természet és a szabadság vagy úgy is mondhatnánk, hogy a természet és az ember megkülönböztetését tekintjük; továbbá a fenséges megszületését elsődlegesen a látványhoz és a térhez kötjük, ahogyan ezeket Kant kifejtette, akkor vagy nem lehetséges a fenséges elmélete (nem lehetséges tehát a technológiai fenséges), vagy az semmi más, mint romantikus nosztalgia egy elveszett uralom és totalitás iránt (például a cyberpunk esetében). Szeretnék rámutatni, hogy a fenséges elmélete számára rendelkezésre állnak alternatívák, azzal együtt is, ha figyelembe vesszük a kanti szétválasztás lehetetlenségét. Lyotard és Deleuze munkásságában általában a vágyról és a figurativitásról mondottakat szokták közös motívumokként kiemelni, ám én az előadásomban arra fókuszálnék, amit (az egyikük egész életművén keresztül, a másikuk elszórtan és utalásszerűen) a fenségesről fejtettek ki. A legfontosabb momentum, hogy ez a fenséges nem egy tértapasztalatban, hanem egy időtapasztalatban kulminál. Hogy mi lenne pontosan ez az időtapasztalat, és hogyan illeszkedhet a fenséges dinamikájába, ezt szeretném körüljárni előadásomban.

A vizualitás és a terrorizmus roppant sok szálon, sokféleképpen függ össze, több „állomást” követ végig az idő folyamán. Előadásommal a célom bemutatni azt, milyen szerepeket tölthet be a vizuális megjelenítés – a lehető legtágabb értelemben vett kép – a terrorcselekmény elkövetésétől egészen a kortárs művészeti alkotásokig tartó folyamatban. A vizualitás a terrorizmus talán legnagyobb horderejű eszköze. W. J. T. Mitchell fogalompárjával élve a terror „az istenit és démonit ötvözi egyetlen kimondhatatlan és elképzelhetetlen elegyben”.1 Tetteik szimbólummá válása sokkal fontosabb, mint a valódi erőszak. A terrorizálás az erőszakos látvány révén, pszichológiai hadviselés által zajlik – pl. az ISIS általi kivégzések először élő közvetítés, majd később videó formájában keringnek az interneten, amelynek üzenete az, hogy a terrorizmus bárhol, bárkit, bármikor elérhet. A terrorizmusra érkező „válasz” vagy „ellenhatás” többféle lehet. Az ideologikus megközelítésre hozom példaként előadásomban a new yorki National September 11 Memorial & Museum, amely egy főként tárgykultuszra épülő kiállítás kapcsán mutatja be a 2001-es terrorcselekményt – kontextus nélkül. Hornyik Sándor szerint „az ideologikus képek eltakarják a valóságot, ezért van szükség […] egyfajta kritikai ikonológiára.”2 Szerinte ezt a szerepet a kortárs művészet tölti be, amelynek célja, hogy a lehető legközvetlenebb módon közvetítése (akár a terrorizmus által okozott) traumát. Előadásom második felében pedig Luc Tuymans művein (főként: Csendélet – 2002. ) keresztül kívánom bemutatni a terrorizmus vizualizálását a kortárs festészetben.

Yves Klein Ugrás a semmibe című munkáját parafraezálta Ciprian Mureşan 2010-ben a Centre Pompidou Les Promesses du passé című, a Kelet-Közép-Európai művészet körképét bemutató kiállításán. Magyarországon 2015-ben tekinthettük meg, Egzisztenciátokat szerződés szavatolja című nagy, összegző tárlatát a Ludwig Múzeumban. Mureşan munkásságát többszörösen meghatározza az idő: hogyan szövődnek a rendszerváltás körül született, nevelkedett „elveszett” nemzedék jelenébe, individuális perspektívájába a történelem eseményei, ideológiai lenyomatai, és hogyan alakítják jövőjét a múlt reminiszcenciái, illetve nagyon is jelen idejű narratívái. Más síkon idézi meg az időt, mikor művészettörténeti, irodalmi, filozófiai toposzokat helyez kortárs kontextusba, például egymásra rajzolja, egy lapon „foglalja össze” Piero della Francesca műveit, vagy átfogalmazza Martin Kippenberger Franz Kafka Amerikájának Happy Endje című installációját. Előadásomban a Mureşan művészetében megjelenő idősíkok, rétegződések és ezek egymásba játszását elemzem, de elsősorban az emlékezet olyan személyes aspektusait, asszociációit, emocionális allúzióit helyezem fókuszba, melyek tükrében Mureşan felmutatja a múlt, a jelen és a jövő egyidejűségét.

Nádas Péter 1991-ben megjelent Az égi és a földi szerelemről című munkája a szerzői szenzualista szerelem-felfogás foglalatának tekinthető. A mű az érzéki szerelem lényegét a tükörképébe szerelmes nárcisztikus alany kritikáján keresztül az emlékezet és a szerelmi kölcsönösség jelentőségét hangsúlyozva írja le. Nádas műve szerint az önszeretet mágikus érzékiségével szemben az emlékezet révén visszanyerhető az archaikus kor egységállapotának szenzuális élményvilága. Az elveszett eredet reintegrációjának elképzelése mögött egy olyan időfelfogás áll, melyet Nádas Jean Gebser írásaiból kölcsönzött és használt fel. Az előadás Gebsernek a tudatállapotok történeti változataira vonatkozó koncepciójának felvázolásán keresztül azt mutatja be, hogy Nádas miként dolgozta fel és illesztette be saját szenzualista gondolatvilágába Gebser elképzeléseit.

Kutatásom során a mixed-reality típusú előadásokat vizsgálom, illetve hogy ezek a produkciók miképpen értelmezik újra a színházi idő fogalmát és használatát. A „mixed-reality” előadások típusát a narratív paradigmán túllépő, inkább a szimulációs játékok mechanizmusait használó színházi illetve performansz produkcióként határozom meg, amelyek, feltételezésem szerint, megváltoztatják a passzív nézői attitűdöt és aktív résztvevői viselkedésmintákat alakítanak ki interaktív jellegüknél fogva, ezáltal pedig átalakítják a befogadó időérzékelését is. Kutatásomban azt vizsgálom, hogy az ilyen mixed-reality produkciók (Signa, Blast Theory és a machina eX társulatának egy-egy produkcióját vizsgálva) miképpen módosítják az időfogalmat illetve a befogadók időpercepcióját. Ennek megfigyelésekor a videojátékok elméleti irodalmára támaszkodva azt elemzem, hogy miképpen válik hatványozottan ezen előadások most-ja a történeti idő most-jává (és ez miképpen egyezik a valóságosnak tekintett idő most-jáva-), valamint azt, hogy ezáltal miképpen alakul ki egy játékszimulációs helyzet. Jesper Juul megállapítására támaszkodván, aki szerint az interaktivitás mostja a játékost egy olyan határterületre helyezi, ahol „egyszerre a játékon kívül álló empirikus szubjektum és egy, a játékon belüli szerepkör betöltője”, érdemes külön megvizsgálni, hogy ezen előadások esetében melyek azok a temporális jelek, amelyek által a résztvevő különbséget tud tenni az eredeti rendszer (a valóság) és a másik rendszer (a szimuláció) között.

Felhasznált szakirodalom

Fenyvesi Kristóf - Kiss Miklós (szerk.): Narratívák 7. - Elbeszélés, játék és szimuláció a digitális médiában, Kijárat Kiadó, Budapest, 2008.

Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényének egy már sokak által interpretált részletét, az Egy antik faliképre című fejezetét olvasom újra az ekphrasis antik hagyományai és kortárs megközelítései felől értelmezve. A fejezetben Thoenissen mint narrátor elbeszélői reflexiói szerint az antik falikép leírása minduntalan kudarcba fullad, ami ebben az esetben a saját élet narratívába rendezésének, illetve magának az emlékiratírásnak a sikertelenségét is jelenti. Előadásomban azt kívánom bemutatni, hogy a képhez, illetve a saját eredethez való hozzáférhetetlenség a kép és szöveg eltérő időbeli struktúráiból fakad, hiszen a kép szimultán időbelisége és a narráció látszólag lineáris ideje összeegyezhetetlen, megfeleltetésük referenciazavart eredményez. A saját eredet színrevitele és magyarázata a különböző reprezentációs módok játékán keresztül mégis lehetségessé válik. Az ekphrasis során két, a képi szimultaneitáshoz közelítő időbeliséggel találkozhatunk, amelyeket éppen a nyelv médiuma által tapasztalhatunk meg. A mitikus idő és a ritmus lehetővé teszik a reprezentációs módok közötti határok elmosódását, és a szubjektumnak a szemlélő pozíciójából való kimozdulását, ezzel együtt megalkotnak egy intermediális időstruktúrát is. Előadásomban az eltérő időstruktúrák bemutatásán túl az eredet és önértelmezés lehetőségeire is szeretnék kitekintést tenni.

Lévinas korai filozófiája szempontjából meghatározó jelentőségű az elsőként 1946–47-ben elhangzott Az idő és a másik c. előadássorozat, melyből a gondolkodását megalapozó interszubjektivitáshoz kapcsolódó  temporális belátásokat kapunk. A lévinasi időszemlélet további jelentőséget nyer, amennyiben annak következtetéseit az 1948-as A valóság és árnyéka c. esszével vetjük össze. A valóság és árnyéka mint a lévinasi „esztétika” centrális szövege emelhető ki, az írásban Lévinas radikális kritikát fejt ki a művészetre vonatkozóan, melynek egyik központi motívuma: az időköz éppen a műalkotások temporális jellemzőjéhez kapcsolódik.

Előadásomban Lévinas művészetmegközelítését időszemlélete felől értelmezem. A vizsgálódásba bevonom továbbá A létezéstől a létezőhöz (De l’existence à l’existant, 1947) gondolatait. Miközben A létezéstől a létezőhöz középpontjában azoknak az „időtlen” állapotoknak a bemutatása áll, melyek Az idő és a másik felől értelmezve a hiposztázis („a létező létezése”) állapotát megelőzik, ez utóbbinak a hangsúlya a szubjektum magányát megtörő interszubjektív viszonyokra helyeződik át – a lévinasi etikára. Ehhez hasonló kettős szerkezet jelenik meg A valóság és árnyéka zárlata felől kirajzolódó ambivalens művészettapasztalatban. Miután Lévinas sikeresen elítéli az esztétika egész területét, ill. kizárja mindenfajta etikai érvényesség lehetőségét, az utolsó alfejezetben mintegy „rehabilitálja” azt, e szerint a művészet én és másik struktúrájának bevonásán keresztül válna leírhatóvá.

A műalkotás jelenléte, illetve a műalkotás mint esemény a maga közvetlenségében a befogadás folyamatára vezethető vissza; jelenlétének eme időbeliségében összpontosul mibenlétének elgondolhatósága és érthetősége.

A recepcióesztétika felől akkor mutatkozik meg a befogadás mindenkori időbeliségéből eredő gond, amikor Jauss a hermeneutikai folyamat három mozzanatának megfeleltetett szukcesszív olvasási egységekkel kívánja módszertanilag modellezni a befogadás műalkotásszövegre irányuló folyamatosságát, ugyanis sem az egyes olvasási folyamategységeknek, sem pedig ezen aktusok szövegegység-vonatkozásainak nincsen azonossága, így értékösszefüggés hiányában módszertani produktivitásuk sem lehet.

Gadamernél az irodalmi műalkotás mint klasszikus és az irodalmi műalkotás mint szövegszerű ténylegesség különbségében mutatkozik meg az olvasás mindenkori időbeliségének a hermeneutikai gondja, nála nyilván nem módszertani, hanem fenomenológiai természetű ellentmondásként, ami az irodalmi műalkotáshoz való hozzáférés közvetlenségében fejeződik ki: amíg az irodalmi műalkotás a klasszikus felől közvetlenül, addig a szövegszerű ténylegessége felől csakis közvetve hozzáférhető.

Hozzáférhető-e egyáltalán a befogadás időbeliségének közvetlensége az irodalomtudományos szemlélet számára?

Időpont:          2017. május 5. (péntek)

Védnökség:    Dr. Somlyó Bálint tanszékvezető, habil. egyetemi docens

         Dr. Bacsó Béla egyetemi tanár

„Az akcionizmus a világ kezdete óta létezik. Ebbe nem érdemes most mélyebben belemenni. Semmiféle konkrét, fix világértelmezés nincs, pontosabban: egyedül Mítosz van.”

(St.Auby Tamás)

Az ELTE BTK Esztétika Tanszékének hallgatói konferenciája immár hetedik alkalommal jelentkezik, s ezúttal művészet és idő viszonyát ajánlja a doktori, mester- és alapképzésben résztvevők figyelmébe.

Foucault szerint a jelen korszak talán majd a tér korszaka lesz, miután a XIX. század oly megszállottan foglalkozott a történetiséggel. Ugyanakkor azt is el lehet mondani, hogy a XX. század többek között éppen az idő újrafelfedezésének és kritikájának jegyében kezdte el művészi és intellektuális forradalmait (Bergson, Proust, Husserl, Heidegger), gondolva akár az avantgárd „időmontázsokra”, a tudatfolyam regények egymást keresztező vagy körkörös időtapasztalatára, az objektív idő fenomenológiai felszámolására. De hogy állunk a művészet idejével ma? A töredezettség, a párhuzamosság, az átmenetiség „nem-helyeinek” korszaka a műalkotás idejét, s a művészeti ágak temporális jellemzőit is kihívás elé állítja – léteznek-e még időtlen, örökérvényű művészi formák? Miként viszonyulhatunk eközben az efemerhez, s az olyan művészeti irányzatokhoz, mint a performance, a fluxus, a happening, melyeken „könyörtelenül” és szándékoltan fog az idő? S bár a „korszellem” általános értelemben is nyomot hagy a kulturális formákon, kritériuma-e még a műalkotásnak a korra adott reflexió? Feltétlenül giccsnek kell-e még tekintenünk az anakronizmusokat? Az időről való elmélkedés az esztétika hermeneutikai alapkérdéseihez is elkalauzol: hogyan értjük meg a klasszikusokat? Miként válik egy mű „jelenvalóvá”? Mit jelent elidőzni egy műnél?

Természetesen a horizont a hallgatók kutatásainak megfelelően szélesíthető, az irányok kreatívan megválaszthatóak. A 150- 200 szavas absztraktokban elemző, kritikai megközelítéseket várunk, a 15 perces előadások lehetnek elméleti, történeti jellegűek, s természetesen konkrét műelemzések is.

Az absztraktok beküldési határideje: 2017. április 23.

Kapcsolat: emv.konferencia@gmail.com

   Facebook-esemény