IDŐPONT: 2017. május 5. (péntek)

HELYSZÍN: ELTE BTK Főépület, földszint 11. (1088 Budapest Múzeum krt. 6-8.)

Védnökség: Dr. Somlyó Bálint tanszékvezető habil. egyetemi docens Dr. Bacsó Béla egyetemi tanár

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A művészet ideje

 

9.00                        Köszöntő

9.10 - 10.00    Dr. Seregi Tamás:  A művészet ideje

Időelméletek

10.00 - 10.20       Kintli Borbála: Elmosolyodik-e Mona Lisa?

10.20 - 10.40       Takács Dániel: Megjegyzések a fenséges posztmodern elméleteivel kapcsolatban

szünet

11.00 - 11.20        Kondor Péter János: A befogadás időbeliségének hozzáférhetősége mint módszertani és

                                   hermeneutikai gond

Installált idő

11.20 - 11.40       Bakk Ágnes Karolina: „Időrojtolódások”. A mixed-reality előadások időhasználata

11.40 - 12.00       Konkoly Ágnes: Ugrás a semmibe. Az idő egy posztkonceptuális megközelítése

SZÜNET

13.30 - 14.20  Dr. Pintér Tibor: Zene és idő – 43 perc 4 perc 33 másodpercről

Vizuális idő

14.20 - 14.40      Pósa Fanni: Vizualitás és terrorizmus – egy ikon (re)kontextualizálása a 9/11 példáján keresztül

14.40 - 15.00      Horváth Márk–Lovász Ádám: Felbomló fényképek, halott hagyatékok: A posztumusz

                                 megőrzés hantológiája

szünet

15.20 - 15.40      Szabó Annamária: Manet festészete – Az önmagukban születő képek

Irodalmi idő

15.40 - 16.00      Császár Andrea Mária: Műalkotás és idő kapcsolata Hannah Arendt életrajzírásában

16.00 - 16.20      Magyary Anna: „Filius ante patrem” – Mitikus és ritmikus időstruktúrák Nádas Péter

                                 ekphrasisában

16.20 - 16.40      Horváth Péter: Élményszenzualizmus és történetiség

Zárszó 

 

FILOZÓFIA ÉJSZAKÁJA /Film és filozófia/

19.00 – 0.00 / ELTE BTK Főépület, Kovács Máté terem (fszt. 34)

Nyitóelőadás:

ÉRIC ALLIEZ: Cosmococapolitics: Molecular revolution as ’a kind of quasi-cinema’

Facebook event: https://www.facebook.com/events/1763121857332955/

 

Szerző: Asztyi  2017.05.03. 12:27 Szólj hozzá!

Címkék: előadás konferencia egyetem filozófia művészet idő esztétika bölcsészettudomány VII. EMV

Edouard Manet az Akadémia konvencionalista szemléletét kontextualizálta újra – intervizualitást teremtett meg vásznain, melyek a spanyol, holland és japán hagyományokkal dolgoznak. Bár a befogadó ezt felismeri, a festmények mégsem engedik az elődök utódjaiként láttatni magukat. Előadásom első részében azt mutatom be, miért is jelentett fontos fordulatot Manet festészete a XIX. század második felében az őt ért korabeli kritikák ellenére, és hogyan változtatták meg képei a befogadói hozzáállást. Szembeötlő a különbség téma-, fény- és térkezelésének dehierarchizált viszonyrendszerében a korábbi konvenciókkal szemben. Manet a felfüggesztett, ekvivalencia nélküli térben ragadta meg a mozdulatban-létet, amit Platón és Baudelaire nyomán a változó látható és a változatlan láthatatlan kettősségének mondhatnánk – az esszenciális pillanat ábrázolásának. Mindezt úgy is képesek megőrizni képei, hogy az ábrázoltat önmagától távollétében jeleníti meg. Nem redukálhatjuk ezt viszont pusztán társadalmi kritikára, sokkal inkább az idegenségben a befogadó elé táruló többletről van szó. E kettősséget, a szép (lét) bizarrságát a második részben Önarckép palettával és A Folies-Bergère bárja című képein keresztül mutatom be.

Szerző: Asztyi  2017.05.03. 12:22 Szólj hozzá!

Címkék: előadás konferencia egyetem filozófia művészet idő esztétika bölcsészettudomány VII. EMV

A dolgok, információk megőrzése alapvetően a haláltól való félelemből eredeztethető, tehát a megsemmisülés, a felbomlás, a hiány materialitása kísértetként lengi körül a hagyatékokat, archívumokat. Jacques Derrida nézetében az előhívás, felidézés motívumaitól elválaszthatatlan a szorongás, a halál rettenetétől való félelem. Mint írja Derrida a reprezentáció "soha nem szorongás nélkül való." (Derrida 1995: 119) A visszaidézés a halottakat újra életrehívja, viszont ez a retroaktív emlékezet reflektálatlan módon visszakozik önnönmaga negativitásának elfogadásától.

Előadásunkban a hagyatékok önmegsemmisítő működésének egy konkrét, esztétikai példáját mutatnánk be, nevezetesen Joel-Peter Witkin szubverzív jellegű csendéletein keresztül. Witkin képein az anyag gazdagságát, a dolgok barokkos tobzódását az oda nem illő halott, amputált, rothadásban lévő testrészek jelenléte töri meg. Képei így egyértelműen utalnak az archiválás, a megőrzés kudarcos jellege mellett, a műalkotások materiális felbomlására is. Witkin művészete olyan szellemeket, démonokat, kísérteteket ábrázol, amelyek megkérdőjelezik az élet és halál közötti differenciát. (Scwenger 2006: 163) Ezek a fényképek bennünket is kiüresítenek, a halál előtt nyitják meg egzisztenciánkat. Witkin képein sajátos dialektikát fedezhetünk fel az archiválást, a megőrzést alapvetően is jellemző rendezettség és a természetes helyeikről elvándorolt testrészek furcsa jelenléte, rendetlensége között. Mint Sade márki írja "a természet rendetlensége magában hordoz valami pikantériát, ami alighanem sokkal erősebben hat az idegrendszerre, mint a legszabályosabb szépségek." (Marquis de Sade 1986: 32) Witkin fényképein sajátosan keveredik össze a szépség, a megőrzés szabályossága, és a természet ezen eredendő rendetlensége. Előadásunkban a fényképek, archívumok felbomlásán keresztül mutatjuk be ennek a rendezetlenségnek a kikerülhetetlenségét, letagadhatatlanságát, és az idő poszthumanisztikus uralmát.

Válogatott bibliográfia:

-Barthes, Roland (1983) Mitológiák (Budapest: Európa)

-Berger, James (1999) After the End. Representations of Post-Apocalypse

            (London és Minneapolis: University of Minnesota Press)

-Blanchot, Maurice(1995) The Writing of the Disaster (Lincoln és London:

            University of Nebraska Press)

-Derrida, Jacques (1995) Marx kísértetei. Az adósállam, a gyász munkája és az új

            Internacionálé (Pécs: Jelenkor Kiadó)

-De Sade, Marquis (1986) Szodoma százhúsz napja (Budapest: Athenaeum 2000

            Kiadó)

-Gordon, Avery F. (2008) Ghostly Matters. Haunting and the Sociological

            Imagination (London és Minneapolis: University of Minnesota)

-Nayar, Pramod K. (2014) Posthumanism (Cambridge és Malden: Polity)

-Roden, David (2014) Posthuman Life. Philosophy at the Edge of the Human

            (London és New York: Routledge)

-Schwenger, Peter (2008) The Tears of Things. Melancholy and Physical Objects

            (London és Minneapolis: University of Minnesota Press)

Szerző: Asztyi  2017.05.02. 11:30 Szólj hozzá!

Címkék: előadás konferencia egyetem filozófia művészet idő esztétika bölcsészettudomány VII. EMV

„Úgy élni az életet, akár egy műalkotást, azt hinni, hogy az ember saját életéből a „kulturális megformálás” (Bildung) révén egyfajta műalkotást hozhat létre.” – írja Hannah Arendt Rahel VarnhagenEgy német zsidó nő élete a romantika korából című, elsőként 1959-ben kiadott biográfiájának előszavában annak kapcsán, hogy a romantika korának berlini szalonéletében milyen életfelfogás vagy tévedés is uralkodott. Ha műalkotásként értelmezzük az emberi létezést, egy felépített személyiséget mint megkonstruált valóságot, annak múlandóságának elkerülhetetlensége Arendt-et idézve „cselekvései által maradhat csak fenn”. Rahel levelezései és naplófeljegyzései tekinthetők-e ennek a maradandóságra való törekvés bizonyítékainak? A biográfia mint műalkotás milyen időtlen attribútumokat és reflexiókat hordozhat? Elemzésemben a mű és idő viszonyán keresztül mű és alkotó viszonyát is vizsgálom, ugyanis a megírás egy hosszú alkotói folyamatot ölelt fel: az első 11 fejezet még 1933 előtt elkészült, míg az utolsó két fejezet megírása 1938 körülre tehető, vagyis több mint húsz évvel a hivatalos kiadás előtt. Így arra a kérdésre is keresem a választ, hogy fedezhetünk-e fel valamiféle törést e két, időben egymástól távol keletkezett részben, annak írásmódjának, hangvételének, nyelvi eszközeinek vagy a főszereplő, Rahel karakterbeli fejlődésének vonatkozásában?

Szerző: Asztyi  2017.05.02. 11:04 Szólj hozzá!

Címkék: előadás konferencia irodalom egyetem filozófia művészet idő esztétika bölcsészettudomány VII. EMV

Ha egy futó pillantást vetünk a kortárs művészetkritikára és a művészeti-kulturális palettára, akkor két dolog rögtön feltűnik. Az egyik a kortárs műkritika ambíciója, hogy a fenséges újabb és újabb elméleteit alkalmazza egyes mai művészeti formákra és irányzatokra, a másik pedig az, hogy ezek az irányzatok mennyire óvakodnak attól, hogy implicit vagy explicit a fenségesre hivatkozzanak önmeghatározásuk során. Ez nyilván nem véletlen, ha tekintetbe vesszük a fenséges koncepciójában foglalt romantikus elemeket, vagy éppen azt, hogy a huszadik századi totalitárius rendszerek hogyan aknázták ki mind a fenséges retorikájában, mind pedig a fenséges látványban rejlő lehetőségeket.

Előadásomban amellett szeretnék érvelni, hogy ha a fenséges elméletének sarokpontjaként a természet és a szabadság vagy úgy is mondhatnánk, hogy a természet és az ember megkülönböztetését tekintjük; továbbá a fenséges megszületését elsődlegesen a látványhoz és a térhez kötjük, ahogyan ezeket Kant kifejtette, akkor vagy nem lehetséges a fenséges elmélete (nem lehetséges tehát a technológiai fenséges), vagy az semmi más, mint romantikus nosztalgia egy elveszett uralom és totalitás iránt (például a cyberpunk esetében). Szeretnék rámutatni, hogy a fenséges elmélete számára rendelkezésre állnak alternatívák, azzal együtt is, ha figyelembe vesszük a kanti szétválasztás lehetetlenségét. Lyotard és Deleuze munkásságában általában a vágyról és a figurativitásról mondottakat szokták közös motívumokként kiemelni, ám én az előadásomban arra fókuszálnék, amit (az egyikük egész életművén keresztül, a másikuk elszórtan és utalásszerűen) a fenségesről fejtettek ki. A legfontosabb momentum, hogy ez a fenséges nem egy tértapasztalatban, hanem egy időtapasztalatban kulminál. Hogy mi lenne pontosan ez az időtapasztalat, és hogyan illeszkedhet a fenséges dinamikájába, ezt szeretném körüljárni előadásomban.

 

Szerző: Asztyi  2017.04.28. 21:41 Szólj hozzá!

Címkék: előadás konferencia egyetem filozófia művészet idő esztétika bölcsészettudomány VII. EMV

A vizualitás és a terrorizmus roppant sok szálon, sokféleképpen függ össze, több „állomást” követ végig az idő folyamán. Előadásommal a célom bemutatni azt, milyen szerepeket tölthet be a vizuális megjelenítés – a lehető legtágabb értelemben vett kép – a terrorcselekmény elkövetésétől egészen a kortárs művészeti alkotásokig tartó folyamatban. A vizualitás a terrorizmus talán legnagyobb horderejű eszköze. W. J. T. Mitchell fogalompárjával élve a terror „az istenit és démonit ötvözi egyetlen kimondhatatlan és elképzelhetetlen elegyben”.1 Tetteik szimbólummá válása sokkal fontosabb, mint a valódi erőszak. A terrorizálás az erőszakos látvány révén, pszichológiai hadviselés által zajlik – pl. az ISIS általi kivégzések először élő közvetítés, majd később videó formájában keringnek az interneten, amelynek üzenete az, hogy a terrorizmus bárhol, bárkit, bármikor elérhet. A terrorizmusra érkező „válasz” vagy „ellenhatás” többféle lehet. Az ideologikus megközelítésre hozom példaként előadásomban a new yorki National September 11 Memorial & Museum, amely egy főként tárgykultuszra épülő kiállítás kapcsán mutatja be a 2001-es terrorcselekményt – kontextus nélkül. Hornyik Sándor szerint „az ideologikus képek eltakarják a valóságot, ezért van szükség […] egyfajta kritikai ikonológiára.”2 Szerinte ezt a szerepet a kortárs művészet tölti be, amelynek célja, hogy a lehető legközvetlenebb módon közvetítése (akár a terrorizmus által okozott) traumát. Előadásom második felében pedig Luc Tuymans művein (főként: Csendélet – 2002. ) keresztül kívánom bemutatni a terrorizmus vizualizálását a kortárs festészetben.

Szerző: Asztyi  2017.04.28. 21:26 Szólj hozzá!

Címkék: előadás konferencia egyetem filozófia művészet idő esztétika bölcsészettudomány VII. EMV

Yves Klein Ugrás a semmibe című munkáját parafraezálta Ciprian Mureşan 2010-ben a Centre Pompidou Les Promesses du passé című, a Kelet-Közép-Európai művészet körképét bemutató kiállításán. Magyarországon 2015-ben tekinthettük meg, Egzisztenciátokat szerződés szavatolja című nagy, összegző tárlatát a Ludwig Múzeumban. Mureşan munkásságát többszörösen meghatározza az idő: hogyan szövődnek a rendszerváltás körül született, nevelkedett „elveszett” nemzedék jelenébe, individuális perspektívájába a történelem eseményei, ideológiai lenyomatai, és hogyan alakítják jövőjét a múlt reminiszcenciái, illetve nagyon is jelen idejű narratívái. Más síkon idézi meg az időt, mikor művészettörténeti, irodalmi, filozófiai toposzokat helyez kortárs kontextusba, például egymásra rajzolja, egy lapon „foglalja össze” Piero della Francesca műveit, vagy átfogalmazza Martin Kippenberger Franz Kafka Amerikájának Happy Endje című installációját. Előadásomban a Mureşan művészetében megjelenő idősíkok, rétegződések és ezek egymásba játszását elemzem, de elsősorban az emlékezet olyan személyes aspektusait, asszociációit, emocionális allúzióit helyezem fókuszba, melyek tükrében Mureşan felmutatja a múlt, a jelen és a jövő egyidejűségét.

Szerző: Asztyi  2017.04.27. 16:08 Szólj hozzá!

Címkék: előadás konferencia egyetem filozófia művészet idő esztétika bölcsészettudomány VII. EMV

Nádas Péter 1991-ben megjelent Az égi és a földi szerelemről című munkája a szerzői szenzualista szerelem-felfogás foglalatának tekinthető. A mű az érzéki szerelem lényegét a tükörképébe szerelmes nárcisztikus alany kritikáján keresztül az emlékezet és a szerelmi kölcsönösség jelentőségét hangsúlyozva írja le. Nádas műve szerint az önszeretet mágikus érzékiségével szemben az emlékezet révén visszanyerhető az archaikus kor egységállapotának szenzuális élményvilága. Az elveszett eredet reintegrációjának elképzelése mögött egy olyan időfelfogás áll, melyet Nádas Jean Gebser írásaiból kölcsönzött és használt fel. Az előadás Gebsernek a tudatállapotok történeti változataira vonatkozó koncepciójának felvázolásán keresztül azt mutatja be, hogy Nádas miként dolgozta fel és illesztette be saját szenzualista gondolatvilágába Gebser elképzeléseit.

Szerző: Asztyi  2017.04.27. 16:04 Szólj hozzá!

Címkék: előadás konferencia irodalom egyetem filozófia művészet idő esztétika bölcsészettudomány VII. EMV

Kutatásom során a mixed-reality típusú előadásokat vizsgálom, illetve hogy ezek a produkciók miképpen értelmezik újra a színházi idő fogalmát és használatát. A „mixed-reality” előadások típusát a narratív paradigmán túllépő, inkább a szimulációs játékok mechanizmusait használó színházi illetve performansz produkcióként határozom meg, amelyek, feltételezésem szerint, megváltoztatják a passzív nézői attitűdöt és aktív résztvevői viselkedésmintákat alakítanak ki interaktív jellegüknél fogva, ezáltal pedig átalakítják a befogadó időérzékelését is. Kutatásomban azt vizsgálom, hogy az ilyen mixed-reality produkciók (Signa, Blast Theory és a machina eX társulatának egy-egy produkcióját vizsgálva) miképpen módosítják az időfogalmat illetve a befogadók időpercepcióját. Ennek megfigyelésekor a videojátékok elméleti irodalmára támaszkodva azt elemzem, hogy miképpen válik hatványozottan ezen előadások most-ja a történeti idő most-jává (és ez miképpen egyezik a valóságosnak tekintett idő most-jáva-), valamint azt, hogy ezáltal miképpen alakul ki egy játékszimulációs helyzet. Jesper Juul megállapítására támaszkodván, aki szerint az interaktivitás mostja a játékost egy olyan határterületre helyezi, ahol egyszerre a játékon kívül álló empirikus szubjektum és egy, a játékon belüli szerepkör betöltője”, érdemes külön megvizsgálni, hogy ezen előadások esetében melyek azok a temporális jelek, amelyek által a résztvevő különbséget tud tenni az eredeti rendszer (a valóság) és a másik rendszer (a szimuláció) között.

Felhasznált szakirodalom

Fenyvesi Kristóf - Kiss Miklós (szerk.): Narratívák 7. - Elbeszélés, játék és szimuláció a digitális médiában, Kijárat Kiadó, Budapest, 2008.

Szerző: Asztyi  2017.04.27. 16:01 Szólj hozzá!

Címkék: előadás konferencia egyetem filozófia művészet idő esztétika bölcsészettudomány VII. EMV

Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényének egy már sokak által interpretált részletét, az Egy antik faliképre című fejezetét olvasom újra az ekphrasis antik hagyományai és kortárs megközelítései felől értelmezve. A fejezetben Thoenissen mint narrátor elbeszélői reflexiói szerint az antik falikép leírása minduntalan kudarcba fullad, ami ebben az esetben a saját élet narratívába rendezésének, illetve magának az emlékiratírásnak a sikertelenségét is jelenti. Előadásomban azt kívánom bemutatni, hogy a képhez, illetve a saját eredethez való hozzáférhetetlenség a kép és szöveg eltérő időbeli struktúráiból fakad, hiszen a kép szimultán időbelisége és a narráció látszólag lineáris ideje összeegyezhetetlen, megfeleltetésük referenciazavart eredményez. A saját eredet színrevitele és magyarázata a különböző reprezentációs módok játékán keresztül mégis lehetségessé válik. Az ekphrasis során két, a képi szimultaneitáshoz közelítő időbeliséggel találkozhatunk, amelyeket éppen a nyelv médiuma által tapasztalhatunk meg. A mitikus idő és a ritmus lehetővé teszik a reprezentációs módok közötti határok elmosódását, és a szubjektumnak a szemlélő pozíciójából való kimozdulását, ezzel együtt megalkotnak egy intermediális időstruktúrát is. Előadásomban az eltérő időstruktúrák bemutatásán túl az eredet és önértelmezés lehetőségeire is szeretnék kitekintést tenni.

Szerző: Asztyi  2017.04.27. 15:56 Szólj hozzá!

Címkék: előadás konferencia egyetem filozófia művészet idő esztétika bölcsészettudomány VII. EMV