A táncfilm absztrakt (mert fragmentált) formában tárja elénk a testet, a mozgást, a mozdulatokat. A tér is részletekből épül fel, mégis – a film- és az észlelés természetéből adódóan – egésznek, “kereknek” érzékeljük. Talán túlságosan is annak. A táncfilm nézője nem részesülhet a személyes érintkezés varázsában. Vagy mégis? Szükségképpen elveszik valami lényegi a színpadi térben érzékelhető táncoló test(ek) varázsából, netán éppen valamiféle sajátos új megközelítéssel telítődik a filmanyag? Miképpen manifesztálódik az érzékiség a táncfilmben? Vajon érzékeink (testünk) vagy intellektusunk segít hozzá inkább a megértéshez? A kortárs tánc nem elsősorban a szép mozdulatok és valószínűtlenül artisztikus pózok bravúros előadását jelenti, hanem egyfajta nonverbális nyelvet, melynek jelkészlete ott van a mindennapokban is. A táncfilm meséje sajátos, nem narratív, érdekesen kuszálja össze a mű-alkotó(k)- és befogadók elméletben elválaszthatónak tűnő háromszögét is. Az egyensúlyért és a gravitációval nem csak a táncos és a filmes küzd meg, hanem a mű és a befogadó is – egymással, egymásért. Az előadás egy rövidfilm (Julie Gautier Ama) és egy filmrészlet (Wim Wenders Pina) segítségével próbálja bemutatni azt a sokfelé ágazó kérdéshorizontot, amelyet a táncfilmről való gondolkodás nyit meg.