A kortárs táncszínházi formák jelentős része nagy hangsúlyt fektet a táncos testére: nem csak fizikai teljesítőképességére, hanem szépségére, vizuális hatására is. A hagyományos japán nó-játék ezzel szemben jelmezzel és maszkkal rejti el a testet a néző elől, így annak esetleges, emberi minősége zárójelbe kerül. Mi történik a színész testével és annak jelentésével előadás közben? Milyen hatást céloz ezzel a nó-játék? Mi egyáltalán a különbség az öltözőben felkészülő színész és a színpadon táncoló teste között?

Japánban töltött féléves kutatóutam során több mint ötven nó-előadást láthattam, és bennük több különféle színésztestet. Láttam pályakezdő fiatal férfiakat, erejük teljében levő középkorú feltörekvőket, a nó zárt, férfiak uralta világába betörni vágyó nőket, valamint a nó-iskolák már idősödő – esetenként igen pocakos – vezetőszínészeit is. Ráadásul a félév során részt vehettem Richard Emmert amerikai nó-mester kurzusán, ahol többek közt a gyönyörű fiatalasszonyról, Jujáról szóló nó-játék egyik táncát és a hozzá tartozó éneket tanulmányozhattam. Előadásomban a nó egyik atyja, Zeami Motokijo tanításaira, Umevaka Rokuró mester 2005-ös Juja alakítására és saját nó-színházi élményeimre támaszkodva arra keresem a választ: ebben a világban, ahol a színész testét díszes kimonó, arcát titokzatos maszk fedi, hogyan lehet valakiből Juja?