Barthes egy helyen azt írja a Világoskamrában, hogy a fotóban nincs semmi prousti, nem idézi fel a múltat. Deleuze Proust-könyve nyomán a következőket emelném ki: az akaratlan emlékezet még a művészet jelei előtti szinten áll, de felhozza a múltat, felmutatja abban a formájában, ahogyan az sohasem létezett, mégis Proust Combray újbóli felfedezéséből (egy akaratlan emlékezésből) indul ki. A múlt mindig olyan formában mutatkozik meg az emlékezetben, mely nem a valóságosan megtörtént dolgokat tartja szem előtt, nem abban rejlik az emlékezet lényegisége, hanem annak igazsága a kérdés, ahogy Deleuze írja. Proust hőse számára nem minden madeleine ízében rejtőzik Combray emléke, sőt, azon a bizonyos napon rá is jön, hogy a következő kanál süteményben már halványul, az utána következőből pedig kihal az emlék. Ugyanezen logikából kiindulva Barthes igyekezetének sikeressége is egyetlen képen fog múlni, a télikerti fotón. Az elveszett idő (a halott anya) igazsága ezen a képen jelenik meg: Barthes madeleine ez a fotográfia. A Világoskamrában Kafkát idézve azt írja, hogy a fénykép az emlékezet helyébe áll. A Phaidroszban megjelenő mítosz problémája, melyben az emberiség az írást mint a feledés eszközét üdvözölheti, a fotográfia esetében mintha hatványozottan jelentkezne. De mit is jelent mindez? Deleuze könyvének megfontolásai alapján a fotográfia és az emlékezet összefüggéseinek értelmezésére, valamint ez utóbbinak tágabb kontextusban történő (Belting, Benjamin stb.) elhelyezése teszek kísérletet.

Szerző: emv III  2014.05.05. 17:52 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://emvkonferencia.blog.hu/api/trackback/id/tr126120382

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.