Szinte lehetetlen rekonstruálni azt a létállapotunkat, amellyel a kötélhíd szakadékpartokat összekötő hágcsóin állva szembesülünk: a mélységnek a minket magába rántó kitárulkozását - ami egyben a szakadék maga -, amelynek így a kötélhíd a részévé is avat.

A katarzis maga is egy lélegzetelállító mélység, ami a talpunk alatt tátong. Ken Kesey Száll a kakukkja sem kivétel ez alól. A belőle Milos Forman által forgatott film sem kímél meg az efféle mélységtől. Az elálló lélegzet pedig igénybe veszi az embert. Valamit kezdeni kell vele. Valamiként reagálni kell rá. A katarzis ezzel a mélység/szakadék jellegével zökkent ki, mintegy kiprovokálva belőlünk a választ.

Egy lehetséges válasz: a narráció. A narráció, az elbeszélés egy kötélhíd. De miért a narráció az, mely képes erre a hídverésre? Mi az a narráció folyamatában, ami mintegy fölkínálja ezt az eshetőséget? Mire tesz képessé és hogyan a narráció?

Egy kis bevezető előadás egy katarzis olvasat elé. Vagy épp in medias res felütés egy másfajta katarzis-olvasatba….

Szerző: emv III  2013.04.30. 00:58 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://emvkonferencia.blog.hu/api/trackback/id/tr445253701

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.