A 20. század végén, az európai rendszerváltásokat követően a nagy utópiák – keleten a termelés és nyugaton a fogyasztás – kora lejárt. Susan Buck-Morss elemzésében rámutat arra, hogy a párizsi passzázsokat flâneur módján bejáró Walter Benjamin a 20. század húszas éveiben az acél- és üvegszerkezetek modernista utópiája jegyében létrehozott épületek romjait, egy letűnt kor architektúráját, a burzsoázia építészeti vízióinak nyomait látta. A 21. század elején tehát többszörösen reflektált módon jelennek meg az utópista urbanisztikai víziók, így előadásomban arra próbálok meg rákérdezni, hogy milyen értelmezési lehetőségeket kínálnak a kortárs kultúra fénytörésében a nagyszabású, utópista építészeti víziók. A hatvanas és hetvenes évek utópista koncepciói a kétezres években tűntek fel a képzőművészeti múzeumok kiállítótereiben, az építészeti avantgárdok e késői recepciója pedig új értelmezési kereteket is implikál. A japán metabolisták, az Archigram vagy Magyarországon Sámsondi Kiss Béla és Zalotay Elemér építészeti koncepciói alapján megrendezett kiállítások felvetik az utópia és az esztétikai autonómia viszonyának kérdését. Az építészek munkái – tervek, rajzok, elképzelések, sokkal inkább, mint megvalósult épületek képei – a lehetséges világokról alkotott víziókként jelennek meg a múzeumi kiállítóterekben. Az eladás tehát azt a kérdést feszegeti, hogy miként jelenhetnek meg urbanisztikai, várostervezési víziók autonóm műalkotásokként a múzeumi térben több évtizeddel megvalósulásuk lehetőségének pillanatát követően.

Szerző: emv konferencia  2012.05.02. 22:48 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://emvkonferencia.blog.hu/api/trackback/id/tr664485323

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.