A képi ábrázolás befogadásának leírására történő kísérletek egyik leginkább problematikus pontja a képre irányuló szemlélet és az előzetes fogalmi meghatározottság diszkrepanciája. A filozófiai esztétika tradíciójában kialakult fogalmi rendszer nem, vagy csak kevéssé tud elszámolni a képi befogadás sajátos mozzanataival; a képi ábrázolás egyik sajátossága ugyanis az, hogy a képen ábrázoltak megvalósulása a szemlélet konstitúciós tevékenységének függvénye, következésképpen a képi értelem is valamilyen érzékileg szervezett egységként összpontosul. Gottfried Boehm megfogalmazásában: „a műalkotások olyan jelentéseket hordoznak, melyeket érzékileg szerveződött értelemnek tekinthetünk, melynek nincsen megfelelője a fogalmak nyelvében.” Felmerül tehát a kérdés: hogyan is adódik a képi értelem, azaz, „értelem és érzékiség érzékileg szervezett egysége?”

Max Imdahl egy helyen felhívja a figyelmet arra, hogy Hans Robert Jauss elmélete, amely az esztétikai tapasztalat alapkategóriáit határozza meg, igen fontos kérdéseket vet fel a képi ábrázolások befogadásának problematikáját illetően is. Jauss az esztétikai befogadás megvalósulását három jelentős funkcióban határozza meg, ahol az aisztheszisz és a poiészisz kategóriái válhatnak termékennyé annak tekintetében, amit Imdahl „a világ fogalom alóli felszabadítása tendenciájának” nevez. E tendencia során „az érzékek általi megismerés megkérdőjelezi és megtöri a fogalmi megismerés elsődlegességét”; e felszabadításra való törekvés pedig egyes elméletekben magában foglalja a látás habitualizált, denotatív jellegétől való megszabadulásának lehetőségét is.

Előadásom a képi befogadás során fellépő, a szemléletben megvalósuló receptív és produktív szemléleti tevékenységek egymással való kölcsönhatására, valamint azok értelemkonstituáló funkciójára igyekszik összpontosítani. A képben adott végtelen potencialitás a szemlélet során újra és újra alapot biztosít a lehetséges értelmi konstrukciónak; így válik szükségessé az esztétikai befogadás produktív oldalának kiemelése, hiszen – írja Boehm – „a kép értelme az elemeket artikuláló látás dinamikus teremtőaktusából származik.” A cél tehát az újrafelismerő látás elhagyásával egy újfajta szemlélet kialakítása, ám felmerül a kérdés: a képi értelem megragadásának mozzanati destruálása során eljuthatunk-e odáig, hogy a látás végrehajtó és értelemkonstituáló aktusában egy előzetes fogalmi adottságoktól mentes mozzanatot feltételezzünk?